A megcsalás egy dolog - az árulás pedig egy másik...

Olyan boldogok voltunk, nem értem, mi történt. Persze, voltak problémáink, veszekedtünk néha, de messze nem volt rossznak mondható a kapcsolatunk. Az utóbbi hetekben éreztem, hogy baj van, láttam rajtad, hogy valami nem stimmel. Emlékszel, még kérdeztem is, hogy minden rendben van-e. Azt mondtad, igen, pedig mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz.

Azt mondtad, csak időre van szükséged, összegyűltek a felhők a fejed felett, és át kell gondolnod a dolgokat. Azt hittem, azzal segítek, hogy teret adok neked - hiszen ezt kérted. Hogy majd visszatalálsz hozzám, ha rendezted az érzéseidet. Néha nem aludtál itthon: buliztál a barátaiddal, utána pedig a testvérednél aludtál...

Szerelmemnek. Hirtelen megfordult velem a világ: ezt nem én küldtem! Onnan nem volt megállás, meg kellett néznem mindent, minden levelet, minden sort. Először nem hittem el - ilyen nincs, csak egy rossz filmet nézek. De a világ csak forgott tovább, és akkor rájöttem: ez valóban megtörténik, itt és most kirántják alólam a talajt.

Hirtelen lélegezni sem bírtam, kapkodtam a levegőt, ami szép lassan egy fuldokló, görcsös sírásba ment át. Fel akartam hívni valakit, hogy segítsen, de csak ültem a konyhapadlón a telefonnal a kezemben, és a kijelzőt bámultam üres tekintettel. Néhány perc (vagy óra?) után összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek felállni és végiggondolni, hogy mit fogok tenni ezek után.

Kitaláltam a tervet, hogyan foglak ezzel szembesíteni, miközben végig abban bíztam, hogy ez csak valami tévedés lehet, és majd megmagyarázod. Amikor meghallottam a kulcszörgést a zárban, összerándult a gyomrom. És ahogy beléptél az ajtón, minden tervem szertefoszlott: az összes dühömet rád eresztve tudni akartam, hogy mi folyik itt.

Tudod, nem az fáj a legjobban, hogy már nem szeretsz. Nem is az, hogy mást szeretsz. Állítólag van ilyen. Nem, nem ez a baj. De te elárultál. Elárultad az elmúlt éveket, elárultad a kapcsolatunkat, elárultál engem. Szerelembe esni ugyanis nem lehet csak úgy. Ahhoz valaminek történnie kell, oda bizony út vezet.

Ahhoz beszélgetni kell, ahhoz találkozni kell, kávézni, vacsorázni, moziba menni. Ahhoz csók és ölelés vezet. És amíg idáig eljutottál, neked is tenned kellett valamit. És közben - legalább egyszer - eszedbe kellett jusson az, hogy valaki vár otthon. Hogy valakinek éppen hazudnod kell. Az újat többre tartottad, hiszen azt választottad, hogy engem bántasz meg helyette. Rendben, legyen, túlélem.

Ennyit ér a lelkünk tisztasága, az adott szó, a szeretet? Inkább élünk a langyos vízben, hazugan, ahelyett, hogy felvállaljuk az érzelmeinket? Nem attól lennénk elvileg felnőtt emberek, hogy felelősséget tudunk vállalni az érzéseinkért?

Telnek a napok, a hetek, a kezdeti kábultság zsibbadtsággá tompult. És tudod mit? Menj! Menj, és légy boldog! Vagy ne, mindegy is, csak menj! Ne keress többé, nincs szükségem a sajnálatra, nincs szükségem arra, hogy megint felkavarj. Menj! Nincs szükségem rád.

Berczi Annamária

Nyitókép: Shutterstock