Ha szereted a másikat, ne a különbségekre koncentrálj, hanem arra, ami összeköt

Bevallom őszintén, azzal a fajta problémakörrel nem tudok azonosulni, ahol az a legnagyobb gond, ki hol nyomja a fogkrémes tubust. Most induljunk ki abból, hogy két tudatos ember köti össze az életét. Ahol mindkét fél ismeri önmagát, már nem játszmáznak, képes kommunikálni, megelőzni a nagyobb bajt. Azt gondolhatnánk, ebben az esetben nem lesznek problémák, ám ez óriási tévedés, mert ha sok időt töltünk együtt valakivel, színre léphetnek olyan meglepetések, amit a randizás időszakában nem látunk.

Ilyen például az eltérő biológiai óra. Tegyük fel, az egyik fél éjjeli bagoly, a másik meg pacsirta. Az egyikőtök már este kilenckor bedől az ágyba és hajnali ötkor már kuruttyol, a másik meg még éjfélkor, hajnal egykor is levesestányér-méretű szemekkel teszi a dolgát, és kifejezetten nyűgös, ha korán kell kelnie. Az alvás egyébként is nagyon rázós téma. Mindenkinek szüksége van rá, az eltérés csak annyi, hogy kinek, mikor és mennyire, és ki, milyen körülmények között tud jót pihenni.

Van, aki azt szereti, ha légvédelmi elsötétítés és mélységes csönd van a hálószobában. Minden hermetikusan lezárva, oda aztán be nem kerül semmi zavaró tényező. A másik pedig szeret a hajnali napsugarakra, fényre ébredni és nyitott ajtónál, ablaknál érzi magát komfortosan. És akkor még nem ejtettünk szót a horkolás témaköréről. A horkolás igen komoly stresszforrás. Ha valaki olyan éberen alszik, mint a nyúl, és minden apró zörejre felébred, annak maga a pokol. De megviseli azt is, aki nem ennyire érzékeny, mert a folyamatos zaj egy idő után mindenkit felébreszt.

Egy idő után pedig szembesülünk azzal is, hogy illatunk, szagunk nemcsak nekünk van, hanem bizony, a másiknak is. Most nemcsak arra gondolok, hogy mondjuk egy kemény nap után az ember nem éppen rózsaillatú, mert ha fürdik, utána visszaáll az odőr, hanem arra, hogy mindenkinek van egy jellegzetes illatkoktélja, amit lehet, hogy nem is tudatosít. Ez az illat beszövi az otthonát, a ruháit, mindent. Olyan természetes, hogy csak akkor tűnik fel, hogy valami változott, amikor egy másik ember is belakja magát ebbe az egészbe. Mert hozza magával a saját illatkompozícióját. Vannak vadászkutya típusú emberek, akik azonnal érzékelik, hogy más lett az összetétel. Lehet, hogy ez valakinek nagyon banálisnak tűnik, de ezt is meg kell szokni. Az új, közös illatot. Nagy feladat elé állít bennünket, ha szeretünk valakit, de mondjuk nem bírjuk elviselni a kipárolgásait.

A kikapcsolódásról már ne is beszéljünk. Van, aki az aktív dolgokat szereti, jön-megy megállás nélkül, a másik meg inkább bekuckózna. Sorolhatnám a rengeteg példát, de szerintem mindenki tudja, miről beszélek.

A kérdés inkább az, hogyan tudunk olyan közös nevezőt találni, hogy a káposzta és a kecske is jól járjon. Egy dolog biztos: az egymás iránti tisztelet, a kölcsönösség, az egymásra figyelés nem szűnő áramköre sok mindenen átsegít. Kellő odafordulással, megértéssel és kommunikációval a legnehezebb helyzetek is megoldhatók. A szeretet rengeteg mindenen átsegít.

Azt a kérdést szoktam magamnak feltenni egy-egy probléma kapcsán, hogy vajon az adott dolog van-e annyira számottevő, hogy szóba hozzam? A válasz sokszor nem. Pont azért, amit fentebb írtam: nem érdekel, hogy nyomja a fogkrémet, és az sem, mennyi vécépapírt használ az emberem. Kevés olyan dolog van, amit tényleg össze kell hangolni. Ezt pedig meg tudjuk oldani úgy, hogy ki-ki elmondja, ő hogyan működik, aztán nekiülünk egy megvalósítható működést kialakítani. Volt, ami varázsütésre, hipp-hopp sikerült. És olyan is akadt, amin agyalni kellett, mire a legjobb megoldást megtaláltuk és elfogadtuk, de megérte.

Szerintem a legfontosabb dolog egy kapcsolatban az, hogy arra koncentráljunk, ami összeköt, amit szeretünk a másikban. És az, hogy bár tisztában vagyunk a saját és a másik fél apró-cseprő ügyeivel, tudatosan vegyünk fel egy szeretettel látó szemüveget. Így szinte minden megoldható. Ennyi a titok.

Nyitókép: Shutterstock