Élet egy skizofrén anya mellett. Élet ez egyáltalán?

Negyvenhat év. Ennyi jutott neki, abból pedig legalább tizenöt maga a földi pokol. Feküdt kövéren, bénán az ágyában, kínzó fájdalmakkal, torz ízületekkel, amik minden időjárás-változást napokkal korábban jeleztek. Fejében különös hangokkal, összezárva egy kis szoba sötétségébe, elbújva az emberek bántó gúnya elől.

Skizofrén... Ezt mondták rá.

Csak élete legvégső szakaszában mentesítette az orvostudomány a szörnyű diagnózis alól.
Amikor kiderült, hogy a betegségeire szedett gyógyszerei mellékhatása az, amit elmebajnak hittek orvosai. És igaz ugyan, hogy egy pici fertőtlenítő szagú orvosi szobában, felnőttes komolysággal hallgattuk nővéremmel a mentegetőző orvost, nem értettük, mit mond. Csak jó tíz év múlva jöttem rá, hogy az a bocsánatkérés az ördögnek adott gyermekkoromnak szólt.

Nem volt könnyű a súlya ennek a téves diagnózisnak. Már egészen kiskoromban meg kellett tapasztalnom, hogy különbséget kell tennem a szavak között. Azt, amit anyu lát, én nem láthatom, amit hall, nem hallhatom, hogy ki vagyok zárva a világából és ő az enyémből.

Fekhelye mellett álltam, de fényévekre voltunk egymástól. Voltak tiszta pillanatai mindennap, olyankor zöld szeméből eltűnt a homály, tisztán csillogó, smaragdszínű lett. Szavai értelmessé és összeszedettekké váltak, még akkor is, ha percekkel előtte falon futkosó démonokkal hadakozott. Ő mégis remélt!

Olykor, ha ereje engedte, feje mellől az éjjeli szekrényről a Bibliáért nyúlt, abban kereste a vigaszt.
Együtt imádkoztunk, ha rá tudott venni.

Ő egészséget kért nekünk, a családjának, én meg azért imádkoztam, hogy fel tudjon kelni és kimenni a mosdóba. Ne legyen mindig áporodott húgyszag! Egy jó illatú anyát akartam, akinek nem kell vizet vinni az ágyába és tisztába tenni, amíg apám a 16 órás műszakot nyomja, hogy meg tudjunk élni. Hiába, ilyenek a tízévesek, önzőn gondolkodnak.

Érdekes érzéssel tölt el, ha eszembe jut, mennyire megtépte őt az élet, mégis mennyire hitt a szerencsében és a gondoskodó felsőbb hatalomban. Nálam van most az a Biblia, lapjai között préselt négylevelű lóhere. Különös imája ez egy szerencsétlen beteg embernek, akinek olykor felvillanó tudatában egyetlen cél volt kristályosan tiszta. Minket, a gyerekeit, úgy elengedni a világba, hogy fel legyünk vértezve minden csatára, ami ránk vár.

Nem volt igazságos a harc, amit vívnia kellett. Fegyver, vért és paripa nélkül a világ dühe ellen, betegen harcolni még a legerősebb katonáknak is lehetetlen küldetés.Ő meg nem is volt katona, csak egy egyszerű asszony, gyermekkori álmokkal és őszinte, tiszta hittel. Egy ideig vele hittem én is.

Azt hittem, ha eléggé elszántan kérem, talán meggyógyul. Talán rendbe jönnek a dolgok. Nálunk is lesz vasárnapi ebéd, és átnézett ellenőrző, tiszta ruha -amit nem én vasalok - és vajas kifli reggelire, mint a többi gyereknek. Nem így lett.

Ott voltam, amikor kihunyt élete lángja, ott voltam, amikor az utolsó mély sóhaj elhagyta a testét.

Olykor, ha olvasom híres emberek utolsó mondatait, arra próbálok emlékezni, ő vajon mit mondott?
Én nem emlékszem nagy szavakra, csak hogy levegőért küzdött és hörgött.

Én meg csak ültem, néztem az orvost, ahogy lemondóan megrázza a fejét. Számon megállt az Üdvözlégy, és azóta sem mondtam el soha. Anya mindig azt mondta, hogy a hit egy láthatatlan ékszer, amit a hívő ember a nyakában hord. Egy rózsafüzér igaz gyöngyökből.

Amikor a temetkezési vállalkozó belépett a házba, mi némán zokogtunk és ő harsány "Jó estét!"-tel üdvözölt minket, akkor tört el bennem valami végleg. A mi fájdalmunk neki valójában egy jó este kezdete volt. Hiszen ő ebből élt.

Akkor szaggatta le rólam durva kezekkel ez az egyszerű mondat azt a gyöngysort! Azóta hever a porban, és nekem nincs kedvem lehajolni összerakni! Csak nézem olykor a Bibliát és a lóherét, megsimogatom őket, mert abban ott van minden, ami édesanyámban jó volt...

Nyitókép: iStockphoto