Nem tiszteletreméltó az a nő, aki meghunyászkodik a másik akarata előtt

Nem az a típus vagyok, aki minden sarkon olyan férfiba botlik, aki az összes létező szempontból elnyeri a tetszését. Egyedi formulára van szükségem egy pasiban ahhoz, hogy megfogjon mind kémiailag, mind mentálisan és érzelmileg. Így vagyok összerakva, és ezt már el is fogadtam, ám ettől még nem lett könnyebb párt találnom, hiszen gyakorlatilag 5-6 évente esik be az életembe olyasvalaki, akiért képes vagyok igazán odalenni. Ha pedig meglelem ezt az embert, akkor értelemszerűen szeretném őt jó darabig az életemben tudni.

Mindig harcos fajta voltam, sok nővel ellentétben nagyon igyekeztem, hogy a kapcsolataim harmonikusan, olajozottan működjenek, ám sajnos az évek során rá kellett jönnöm arra, hogy ez nem garancia a boldogságra, sőt, gyakran pont az ellenkezője jut nekem osztályrészül.

Azt nem kell bemutatnom, amikor a szerelmi viszonyok kezdetén szinte minden klappol, úgy érezzük, megtaláltuk azt, akire már régóta vártunk, aztán hideg zuhanyként érnek az első fájdalmas impulzusok. Nem tudom, más hogy van vele, de ilyen esetekben én mindig önvizsgálatba kezdek, hogy felmérjem, mennyire volt jogos a támadás, én szúrtam-e el valamit, vagy a másik volt a hibás. Ezek az eszmefuttatások azonban csalóka eredményeket produkálhatnak, ugyanis meglehet, hogy a felek önkritikája, realitásérzéke teljesen eltérő, ezért gyakran nehéz eldönteni, kinek van igaza.

Én sokévnyi bántás, sérülés, bezárkózás, újra megnyílás után a „befogom a szám, elvonulok és lekezelem magamban a feszültségeket, hogy béke legyen" taktikához folyamodtam, ám ebben hosszú távon nyilván nem volt köszönet. Számomra biztosan nem.

Előfordult, hogy a párom olyan durva hangnemet ütött meg velem szemben, amilyet azelőtt még egyetlen barátom sem, és ahelyett, hogy jeleztem volna, hogy ez nagyon nem oké, inkább azon kezdtem agyalni, hogyan csökkenthetném a kettőnk között létrejött feszültséget.

Lehet egy ilyen nőt tisztelni? Nem igazán. Ez a helyzet pedig az évek során egyre csak rosszabb lett, már a saját életemre is kihatott, nem csak a mi viszonyunkra. Demotivált lettem, a munkámat is utáltam, ám fogalmam sem volt, merre tovább, és nem mertem beismerni, hogy a legjobbat azzal tenném magamnak, ha véget vetnék a kapcsolatnak, amiben csak vegetáltam.

Végül persze ez megtörtént, inkább a párom részéről, ami eleinte nagyon fájt és képtelen voltam elengedni, mert szerettem és évekig küzdöttem a boldogságunkért. Most, ennyi év távlatából nem is lehetnék hálásabb azért, hogy ennek az egésznek vége szakadt. Köszönőviszonyban sem vagyok azzal az emberrel, aki akkor voltam – pozitív értelemben –, és bár most sem tökéletes az életem, azt a nőt, aki jelenleg vagyok, tudom tisztelni múltbéli énemmel ellentétben, aki még önmaga szeretetét is luxusnak érezte.

Nyitókép: Shutterstock