Teljes odaadással szeretek - Miért nem bírják ezt a férfiak?

Érvelnie, magyaráznia kell. Meggyőzni Tomit, hogy csak megrémült, amiért ilyen jól megvannak, és már az összeköltözést fontolgatják. Hogy mondta az előbb? - töprengett könnyektől elhomályosult szemmel. "Nekem ez az egész túl sok." Aztán eljutott a mondat értelme az agyáig, úgyhogy a következő pillanatban elöntötte a felháborodás.

- Túl sok?! - kérdezte elképedve. - Mi? Hogy szeretjük egymást? Hogy törődöm veled? Hogy nem taktikázom, mint a volt barátnőd, aki hülyére vett, és csak évek múlva jöttél rá?

- Nem erről van szó. Szuper, hogy őszinte vagy, de... ez így akkor sem megy tovább. Belefáradtam, ne haragudj. Szépen akartam befejezni, de ha most hisztizni kezdesz...

- Hogy kéne reagálnom? Két éve vagyunk együtt, és azt hittem, minden jól megy!

- Hát ez az. Próbáltam jelezni, hogy több nyugira van szükségem, de meg sem hallottad.

- Aki szerelmes, annak nem kell nyugi - válaszolta ő hevesen. - Az mindig együtt akar lenni a másikkal, vele akarja tölteni a szabadidejét. Ott vannak apámék: 42 éve élnek együtt, és...

De nem tudta befejezni, mert a másik felugrott az asztaltól. Fura, mindig utálta a jeleneteket, most mégis úgy kiabál egy nyilvános helyen, mintha megőrült volna...

Baszki, Petra, te nem a szabadidődet akartad velem tölteni, hanem mindenestől felzabáltál! Egy rohadt percre nem szabadultam! Igen, régen azt hittem, össze akarok költözni veled, de már jó ideje nem érzem így. Minek? Anélkül is folyton itt vagy. Reggel, mikor kinyitom a szemem, az üzeneted vár a cseten. Naponta többször rám írsz a munkahelyedről, és minden rohadt este olyan részletesen ecseteled az érzéseidet, hogy ordítani tudnék, hogy hagyd már abba! Hát nem veszed észre, hogy mindenkit kicsinálsz magad körül ezzel az állandó nyomulással? Olyan vagy, mint... mint egy túlnyáladzó spániel, aki folyton az ember lábán lóg, és lépni sem lehet tőle!

Egy ideig még szólongatta, de ő - mintha álmában járna - elindult kifelé a kopott kis cukrászdából. A kitörni készülő sírás savasan marta a torkát. Remegő lábakkal sietett hazafelé, közben pedig azon filózott, hogyan feleljen meg ennek az undorítóan képmutató világnak. Ha legközelebb összejön valakivel, akkor napokig ne hívja, ne keresse? Játssza a megközelíthetetlen dívát, az unott jó csajt, akiért küzdeni kell? Miért mondják neki újra és újra ugyanazt?! Miért van, hogy barátnők is köszöntek már el tőle hasonló indokkal?

Egy pillanatra felmerült benne: mi van, ha igaza van a többieknek? Aztán újra visszasüppedt a keserűségbe, és már az üzenetet fogalmazta, amit Tominak ír, ha hazaér. Meg kell tudnia, milyen fájdalmas érzéseket szakított fel benne. Meg kell hallgatnia, hogy a szülei is így éltek, őszintén, játszmák nélkül, minden pillanatukat együtt töltve, mégsem sokallták egymást soha. Márpedig ha náluk működött, akkor náluk is működnie kell. Nem is vár hazáig - döntötte el hirtelen. Most rögtön megír mindent a férfinak.

Elővette a telefonját, elkezdte bepötyögni a szavakat. Közben többször is belelépett az útját szegélyező pocsolyákba, de nem érdekelte - minden igyekezetével azon volt, hogy minél alaposabban megfogalmazza, mit érez. Aztán megmerevedett, még az ujjai is megálltak a levegőben, mert rájött, éppen azt csinálja, amiért kidobták...Vajon benne vagy Tomiban van a hiba?!

Nyitókép: Shutterstock