Nem biztos, hogy mindenki megérdemli a jóságod

Ahogy teltek múltak az évek, én is rengeteget változtam, és bár nem tagadom, nekem is volt gonoszabb időszakom, gondosan ügyeltem arra, hogy kiálljak a nem túl népszerű emberek mellett. Egyszerűen azért, mert azt éreztem, ezt kell tennem.

Kamaszként aztán – ahogy az lenni szokott – valami bekattant, és rájöttem, hogy hiába vagyok korrekt, sokszor ebből nem kapok vissza semmit. Egy ideig nagyon bántott az engem körülvevő igazságtalanság, aztán elengedtem a dolgot.

Egy idő után már nem érdekelt, ki mit gondol, vagy mond rólam, szimplán utáltam mindenkit és mindent, beleértve saját magamat is. Így éltem néhány évig, lázadva a világ ellen,és közel a harminchoz visszatekintve kicsit szégyellem magam, mert a szüleimmel sem bántam kesztyűs kézzel. Pláne anyámmal, aki egyébként is hiperérzékeny volt, és mindig mindent a szívére vett. Sokszor visszabeszéltem, és olyan beszólásokat intéztem hozzá, amivel bár nem őt akartam bántani, mégis sikerült. Ilyen ez a kamaszkor...de mentségemre szóljon, hogy attól függetlenül, hogy baromi nehéz eset voltam, jó ember maradtam a legelviselhetetlenebb korszakomban is, és folytattam a Teréz anyáskodást.

Ha segíteni kellett, első szóra ugrottam, és naivan hittem abban, hogy az emberek mégiscsak jók. Azt hiszem én is azt szerettem volna, ha mindenki szeret, pedig ugyan már... Nincs olyan, akit mindenki szeret! És nekem sem kell mindenkit meghallgatnom, sem szeretnem, és nem vagyok bólogatós kutya sem.

Ugorjunk egy nagyot az időben, cirka 15 évet. Jelenleg a munkámból kifolyólag rengeteg emberrel sodor össze az élet nap mint nap, és ha szar napom van, akkor is úgy kell tennem, mintha jó lenne, hiszen nem tehetem meg, hogy savanyú arccal fogadom a vendégeket.

Én vagyok a mindig vidám, mindig kedves, cserfes energiabomba, aki emlékszik, mit meséltél a múltkor, tudja, mi a kutyád neve, és két lábon járó lelki szemetes ládaként funkcionál.De előbb utóbb a legkeményebbek is elfáradnak, pláne akkor, ha folyamatosan csak adnak, de cserébe nem kapnak, vagy csak a töredékét. Ki merem jelenteni, hogy én is elfáradtam, és meguntam, hogy mindenkihez jó vagyok, és sokan belém törlik a lábukat.

Elegem van, hogy olyan emberek alkotnak rólam véleményt, és neveznek sablonosnak, vagy vágják hozzám, hogy megváltoztam, akik nem ismernek igazán. Befejeztem, hogy mindenkivel túl kedves vagyok, akit az utamba sodor az élet. Nem győzöm ismételgetni magamban, hogy nem érdemli meg mindenki, hogy jó legyek hozzá... Mert tényleg nem!

Nyitókép: Shutterstock