Segítség! A húgom kiütött engem a nyeregből apám szívében...

Már majdnem betöltöttem a tizenhetet, amikor a szüleim házassága válságba került. Kis híján elváltak, amikor egyik napról a másikra elkezdtek több időt magukra és egymásra fordítani. Az utóbbiból lett végül a tizennyolcadik születésnapi ajándékom: egy aprócska ajándékdobozban egy rózsaszín babacipő... Maradjunk annyiban, hogy nem pont ilyen értelemben szerettem volna emlékezetes, tizennyolcadik születésnapot megélni.

Ráadásul kislány lesz, fordult meg a fejemben... Nem akarok előítéletesnek tűnni, de kamaszként, fiatal felnőttként jobban örültem volna, ha öcsém születik, ha már nagyon muszáj egy második gyerek... Sosem voltam feminin típus, anya lelki válságaiban sem voltam jó tanácsadó, mikor apával épp fasírtban voltak. Utáltam a rózsaszínt, a babákat. Szóval, minden távol állt tőlem, ami ilyen szinten kapcsolódik a női nemhez.

Természetesen, ahogy vártam, minden a feje tetejére állt anya terhességének utolsó szakaszában és a húgom születése után. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy el lettem hanyagolva. Nyilván felmerül benned a kérdés, hogy egy maholnap húszéves srácnak miért volt ez akkora tragédia? Nos, elárulom: ha majdnem két évtizeden át minden csak körülötted forog és te vagy a család büszkesége, akkor eléggé gyomorszájon tud vágni a tény, mikor leesel erről a bizonyos magas lóról.

A babák mindenkit elbűvölnek. Még azokat is, akikből egyébként születésüktől kezdve hiányoznak a "szülői gének". Természetesen nem úsztuk meg a családi fotózást, babástul, babanyálastul és ölelkező, boldognak tűnő mosolyok nélkül. Vagyis... az utóbbi csak rám volt igaz. Sosem felejtem, hogy anya mobilján az volt a háttérkép, ahol a húgomat tartom a karomban és nyomok a fejére egy puszit. A szemeim nem látszanak, ezért nem olvasható ki azokból az érzelemmentesség...

Házifeladat-írás helyett gyakran nekem kellett este elaltatnom, míg apa sokáig dolgozott, anya meg a szülés utáni depresszióját kezelte... Eléggé elvette a fókuszomat az addigi életemről és rutinomról, hogy a húgommal kellett foglalkoznom – és még csak kisbaba volt.

A végső csapást az mérte rám, amikor az egyik legfontosabb bajnoki vívó mérkőzésemen nem láttam a lelátón egyik szülőmet sem. Persze leráztam magamról a dolgot. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ez elterelje a figyelmemet, hiába fájt. Pedig végig az dolgozott bennem, hogy apa mennyire várta ezt a meccset. Minden edzésemen ott volt, amikor erre az alkalomra készültem. Még gyakorolt is velem, pedig alapvetően semmi köze a víváshoz.

A meccs után az öltözőbe mentem. A „szép volt Marci" vállveregetések közepette megnéztem a telefonomat. Számtalan nem fogadott hívás és üzenet jött rá. Apától, anyától. Előbbitől egy fotó jött SMS-ben, amin a mellkasán a húgom félig elnyílt szájjal aludt békésen, a szöveg pedig az volt, hogy nagyon belázasodott és nyűgös volt, muszáj volt otthon maradniuk, nem akarták a bébiszitter nyakába varrni...

Nyeltem egy nagyot és kitöröltem az SMS-t. Muszáj volt belátnom, hogy ha a házasságukat nem is mentette meg a kisbaba, a szüleimet, külön-külön teljesen kicserélte és olyan oldalukat hozta fel, amire abszolút nem számítottam. Átrendeződtek a fontossági sorrendek és hirtelenjében a siker iránti büszkeséget felváltotta a babakacaj és -illat okozta mámoros élet.

Marcell történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock