Ne vidd haza a munkádat, és ne vidd munkába a magánéletedet!

A férjemmel elég régóta együtt vagyunk, így ő már megszokta, hogy néha stresszelek, kiakadok, dühös vagyok. Már tudja, mi hozzám a recept: egyszerűen békén kell hagyni engem és majd én fogok közeledni, ha úgy érzem, lenyugodtam. Azonban egy munkahelyváltás alkalmával ez a tendencia alaposan felborult...

A teljesítménykényszerem miatt a betanulási időszakomban kész hárpia voltam. Hozzá kell tennem, hogy durván bedobtak a mély vízbe – úszni viszont sosem tudtam.

Későn jártam haza és akkor sem tudtam lerakni a céges telefont.

Egyik este, amikor csodák-csodájára sikerült hazaérnem vacsorára és épp békésen falatoztunk a férjemmel, üzenetek, e-mailek sorjázták meg a céges telefont, ami terítéskor a kanalam mellé került... Lenyeltem az éppen rágott falatot, közben felkaptam a készüléket, majd hosszú percekig csak a billentyűk pötyögését lehetett hallani.

- Hahó! Jó veled vacsorázni... - jegyezte meg a férjem. Ekkor megálltak az ujjaim a levegőben és ránéztem.
- Ez most szarkazmus volt? – Tényleg nem tudtam eldönteni.
- Félig-meddig. Nem lehetne úgy, hogy mikor hazaérsz, a küszöbön hagyod a munkát, reggel induláskor meg csatlakozik hozzád? Értem, hogy betanulsz, és ez egy fontos pozíció, de mindennek van egy egészséges határa, és nagyjából az első napod óta minden esténk így zajlik. Ne haragudj, de kicsit unom.
- Oké... hadd emlékeztesselek az eskünkre: jóban-rosszban, egészségben-betegségben, minden körülmények között csak te és én... most épp az utóbbi van érvényben. Sajnálom, ha ez neked nem tetszik, de ha ez kicsit is vigasztal, nekem is az agyamra megy a sok kolléga, pedig még alig ismerem őket! – feleltem, a vége felé már kikelve magamból, majd felhörpintettem a maradék boromat és faképnél hagytam a férjemet az asztalnál.
- Berni! Nem így... - a mondata végét nem hallottam, mert bevágtam magam mögött a hálószobánk ajtaját.

Kicsivel később, mikor a férjem megjelent a szobában, én még a céges laptoppal az ölemben és mobillal a kezemben ültem az ágyunkban. Épp csak felpillantottam életem szerelmére, de nem szóltunk egymáshoz. Némán asszisztáltam végig, míg lezuhanyozott, pakolászott. Amire azonban nem számítottam, hogy mikor mellém fekszik, pár perc fürkészés után közelebb hajol és elkezdi aljas módon terelni a figyelmemet, és békejobbat nyújtani... Utáltam, amikor a szexszel akarta megoldani a vitáinkat, de sajnos általában megadtam magam a helyzetnek. Kivéve akkor. Elhajoltam tőle, mikor már azt éreztem, hogy nem bírok ellenállni. Fontos volt, hogy még aznap este elküldjem a hivatalos emaileket. A férjem csalódottan felnyögött, majd hátat fordítva elaludt.

Másnap a munkahelyemen mindenkivel ingerülten viselkedtem, hiába végeztem mindenki szerint alapos és jó munkát. Megdicsértek a gyorsaságomért, az alaposságomért, azonban én nem tudtam örömmel fogadni az elismerő szavakat. A prezentáció közben sokszor bakiztam, kávékészítéskor remegett a kezem az idegtől, és azt hiszem volt néhány ember, akinek flegmán szóltam vissza.

Utáltam ezt a tehetetlen helyzetet. Választanom kellett volna? Képtelenség volt. Szükségem volt a munkámra, és alapvetően szerettem a férjemet. Neki kellett veselkednem és megtalálnom az aranyközéputat a két életem között.

Berni történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock