Fogadás tárgya voltál, nyertem, ég veled!

Tudni kell róla, hogy végig kísértük egymást az iskolai éveink alatt, de csak egy évfolyamon voltunk, osztálytársak nem. Zsizsi (mindenki így becézte, vagy épp csúfolta, mert nem bírta elviselni a fehér zajt) mindig is a maga ura volt. A saját kis világában élt, ahová időnként muszáj volt beengedni a valódit. Én teljesen a valóságban éltem. Megvolt a magam kis klikkje, akik között jól éreztem magam. Soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Zsizsivel egyszer a köszönőviszonynál több lehetne köztünk.

Egyetemre kerülve a régi kis csapatomból elég sokan megmaradtunk. Zsigmond is ugyanazon az egyetemen kötött ki, csak másik szakon, azonban voltak közös óráink.
Emlékszem, egy hideg, havas téli napon mentünk az épület felé. Én a szokásos kis társaságommal, Zsizsi előttünk. Fejhallgató volt a fülén, szemüvege nedves volt a szállingózó hótól.

- Hé, Szabina! – Bökött oldalba egyik barátnőm. – Elképesztő, hogy nem falta még fel a város...
- Ez gonosz volt – feleltem, de azért kicsit viccesnek is találtam. És igaz. Zsizsi túlzottan antiszociális volt egy olyan helyhez, mint Budapest. Legalábbis így gondoltam régen. A zebrához érve egymás mellé kerültünk és a srác félszegen intett, majd amint zöldre váltott a lámpa, ő volt az első, aki átment az út túloldalára.
- Szerintem titkon bejössz neki – jegyezte meg a barátnőm.
- Akkor ez az érzés egyoldalú – gondoltam ezzel lezárom a témát.

Borzasztóan éreztem magam, de végül sok hét nyaggatás után belementem – csak azért, hogy békén hagyjanak.

Amikor időm engedte, azon agyaltam, miként tudnám egyáltalán megszólítani Zsizsit, hogy beszélgetésbe tudjunk elegyedni. Rájöttem, hogy a közös óránk a kulcs. Ehhez látványosan lejjebb kellett adnom a teljesítményemen, így kerültünk abba a szituba, hogy együtt tanultunk, készültünk az órára. Együtt indultunk el a nap végén és együtt mentünk be reggel. A tananyagon túlra is kitért néha a beszélgetés. Hol ő hozott kávét, hol én teát. Elég jól összehaverkodtunk. Igen, ez az igazság. Kémiát egyáltalán nem éreztem kettőnk között és nem is voltam biztos abban, hogy eleget tudok tenni a fogadásnak – vesztésre álltam.

A csajok erre annyit tudtak tanácsolni, hogy random kapjam le Zsigmondot, meglátjuk, arra mit lép. Valamiért nem mertem ennyire bátor lenni, ezért lassan közelítettem; „véletlenül" hozzáértem a kezéhez az asztalon, közelebb ültem hozzá amennyire tudtam, ittam a szavait, mikor magyarázta az anyagot – vagy bármi mást. Ő ezeket elég jól viselte, sőt, meg merem kockáztatni, tetszett is neki a helyzet. Azonban továbbra sem éreztem azt, hogy ennél tovább tudnék menni... ezért lepett meg annyira, amikor egyszer a kávéhabból maradt bajuszkámat letörölte az ujjával, majd minimális hezitálás után megcsókolt.

Annyira lefagytam, hogy nem bírtam viszonozni, ezért viszonylag hamar elhúzódott, és zavarában igazgatni kezdte a szemüvegét. Az én agyam szélsebesen pörgött, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam, és ezúttal én csókoltam meg őt. Esküszöm, már belemerültem... fizikailag, érzelmileg, amikor a csajok megjelentek és fennhangon elkurjantották magukat, „Szép volt Szabina!", majd előkerült a fogadás összege... Zsizsi csalódott arckifejezése az utolsó, amire emlékszem...

Szabina és Zsizsi történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock