Az első perc nélküled: a bőröd illata még a bőrömön...

Az első perc nélküled: még érzem az ízed, itt van a nyelvem hegyén. A bőröd illata a bőrömön. Még érzem az ujjaim alatt a borostád érdességét. Felhúzom a cipőm az ajtód előtt, és a szívem zakatolásától a fülem is sípolni kezd. Másodpercek töredéke alatt válok hívővé, és imádkozom, hogy gyorsan kijussak a lépcsőházból.

Tizedik perc nélküled. Rám ír egy barátnőm, hogy miért vagyok még fenn ilyen későn, mire minden kiszakad belőlem - ahogy a bűnösökből a vallomás a börtön hideg fémrácsai között. A rossz útra tévedés után ők is könyörületért fohászkodnak. Míg haza nem érek, nézem a külvilágot, a nagyváros ezer arcát. A pezsgése olyan, mint a tengerben a hullám, amely ha elkap, a magasba dob, és kacagsz... Mikor újra földet ér a lábad, nem szomorkodsz, hogy máris vége, mert tudod: bármikor kérhetsz még. Ez eltörli a szomorúságomat.

Harmincharmadik perc nélküled. Hazaérek, és valami furcsa, bájos mosolyra csábul a lelkem. Már nem látom magam előtt az arcod, ha behunyom a szemem, csak a lényed csillogása fénylik még a testemen. Lekapcsolom a villanyt, töltőre teszem a telefonom. Hirtelen felpittyen, ahogy áram alá kerül, és meglátom az időt: 2:56. Túl késő van a gondolkodáshoz, de ha behunyom a szemem, már előre látom a reggeli üzenetedet.

Háromszázadik perc nélküled. Heves dobbanással reagál a szívem a telefon hangjára. Egy szememmel - azzal is hunyorítva - olvasom el a kérdésed. Mosolygok, de már nincs benne a lelkem. Rossz embernek érzem magam. Talán még közös kávézást is akartál. Egy ideig csak nézem, amit írtál, és azon gondolkozom, vajon tönkre tettem-e a reggelt. Felpofoz a felismerés, hogy nincs mit beleadnom már. Nem létezhet olyan párhuzamos univerzum, melyben nálad maradok, és a reggel rózsaszín ködének varázsa mindent elfeledtet velem.

Aztán a négyezer-hatszáznyolcvanadik nélküled eltöltött percben, reggeli közben végül elmondom neki az igazat: sosem fogsz már írni, és én sem neked. Mert van, amihez még egyszer, utoljára visszatér az ember, de tudja: ez már soha többé nem ismétlődik meg. Mert a múlt nem jelenti azt, hogy van jövő is. A múltban ugyan még együtt léteztünk, de a jelen már az a pillanat, ahol nincs helyed.

Tizenhétezer-kétszáznyolcvanadik perc nélküled. Eddig minden simán ment, de a kávé közben olyan érzékennyé válok... Meglátom, hogy felraktál egy fotót magadról. Visszarepülök az időben, és újraélem, ami történt - csak most okosabban. Már tudom: olyan voltál az életemben, mint egy fal, melyet soha nem kellett volna sem megmásznom, sem áttörnöm. Az utóbbi éveim legjobb döntése volt, hogy végre hátat fordítottam neked.

Nyitókép: Shutterstock