Aki akar, az helyet csinál neked az életében

Az, hogy az új lovaggal minden találka, minden ottalvás, minden kirándulás, minden mozi megszervezése egy kész logisztikai megbeszélés, kissé bántja a barátnőmet és meg is tudom érteni. Sok évvel ezelőtt ugyanis nekem is akadt egy ilyen kapcsolatom - már ha kapcsolatnak lehet nevezni az ilyesmit.

Csodás kezdetek

Érdekes, mert a hódítás időszakbanGábor – nevezzük így – egyáltalán nem tűnt olyan elfoglaltnak. Lelkesen hívogatott kávézni, sétálni, moziba. Hetente akár háromszor-négyszer is. Aztán ahogy a kapcsolatunk haladt előre, a randik úgy ritkultak. Míg kezdetben minden randink a követező találka lefixálásával végződött, addig pár hónap után már csak egy „hívjuk egymást"-ra futotta. Eleinte nem is bántam, hiszen mindkettőnknek megvolt a maga élete. Én tanultam, ő dolgozott, amikor pedig tudtunk, találkoztunk. Bemutattuk egymást a barátainknak, tudtak rólunk a szülők is, tehát nem arról volt szó, hogy ez valami titkos viszony lett volna, vagy Gábor szégyenkezett volna miattam és ezért csak a négy fal között találkozott volna velem. Eljárkáltunk mi, csak egyre ritkábban.

Nagyjából fél éve voltunk együtt, amikor kezdtem azt érezni, hogy ez így nem oké. Nekem a heti egy találkánál több kell.

Akarod egyáltalán ezt a kapcsolatot?

Egy idő után felmerült bennem, hogy lehet, részéről csupán ennyi volt, ráunt az egészre, csak nem meri megmondani. Persze ez a gondolat nagyon fájt nekem, de sokkal többre tartottam magam annál, mintsem, hogy egy olyan férfi után epekedjek, aki igazából nem akar engem. Így néhány hét őrlődés után, amikor végre sikerült összehozni egy találkozót, leültettem és nekiszegeztem a kérdést: Akarja-e egyáltalán ezt a kapcsolatot?
Sosem felejtem el Gábor arcát, amikor kimondtam ezeket a szavakat. Lesápadt, a szeme óriásira nyílt, majd megfogta a kezemet és rekedt hangon azt mondta: El akarsz hagyni?

Őszintén szólva nem ilyen reakcióra számítottam. Teljesen meg voltam győződve arról, hogy a kapcsolatunknak itt és most vége szakad, hiszen ha szeretne, ha akarna, akkor hetente nem csupán egyszer vagy kétszer szánna rám időt. Ezt el is mondtam neki. Ő azonban egészen másképp látta a dolgokat.

A szavait hallgatva úgy éreztem, van logika abban, amit mond. Hogy bizonyítsa, mennyire komolyan gondolja a dolgot, megkért, hogy költözzünk össze, pontosabban én költözzek hozzá. Gyorsan ki is ürített nekem egy fiókot az egyik komódban és egy polcot a fürdőben.

Nekem sajnos ez nem elég

Így hát Gáborhoz költöztem, jobban mondva átvittem hozzá néhány elengedhetetlen dolgot. Váltás fehérneműket, néhány nadrágot, felsőt, ami elfért a komód fiókjában. Ha valami kellett hazaugrottam érte vagy cserélgettem a cuccokat. Mondhatni kétlaki életet folytattam.

Ő reggel hatkor elment edzeni, onnan az irodába, és csak kilenc fele ért haza, amikor én már általában elég fáradt voltam. Így azt mondhatom, hogy hiába éltünk együtt, a közösen eltöltött minőségi idő még annál is kevesebb volt, mint amikor külön laktunk.

Teltek a hetek, a hónapok. Egyévesek lettünk. Az évfordulónkon azonban Gábornak Németországba kellett utaznia egy megbeszélés miatt. Ültem egyedül az üres lakásban és mivel fáztam, kihúztam a fiókomat, hogy elővegyek onnan egy melegebb pulóvert. A melegebb pulóverem azonban a másik lakásban csücsült. Ekkor ébredtem rá, hogy ez továbbra sincs jól. Hiába szeret (elvileg) Gábor, hiába költöztünk össze, mégsincs hely itt igazán a számomra. Mint ez a fiók. Kaptam valamennyi teret, pont annyit, hogy áthozhassam az életem egy kis töredékét, de ez korántsem elég. Sem a ruháimnak, sem nekem magamnak, hiszen nemcsak a cuccaimat nem tudom hova tenni hónapok óta – mert azóta is csak egy fiókom van –, de több közösen eltöltött időt, törődést sem kaptam Gábortól.
Pedig aki szeret, az bizony helyet csinál neked az életében – minden téren!