Költözéskor megfogadtam: soha többé nem őrzök lomokat!

„Nem dobom ki, jó lesz még valamire!" - Te jó ég, hányszor mondtam már ezt, csak, mert valaki olyantól kaptam egy tárgyat, akit szeretek! Vagy, mert baromi sokba került, és magamnak is szégyelltem bevallani, hogy felesleges volt megvenni, másra számítottam, igazából nem is kell. 

Amíg az ember a halmozás szakaszában van, fel se tűnik, mennyi felesleges holmit tárol. Márpedig, hacsak nincs szó lakásfelújításról, átrendezésről, ne adj isten, nagytakarításról, egy költözésig biztos, hogy ebben a szakaszban éljük az életünket.

Mindenki gyűjt valamit. Régen bélyeggyűjteményeim voltak, ezeket a mai napig őrzöm, de a gyerekkori ki tudja hány darabos képeslap-, és különleges szalvétagyűjteményem is megvan, ami 47 évesen nem kis dolog. Ahogy a férjem Donald rágógumipapír- és üveggolyógyűjteménye is gyerekkorából maradt a családra. De itt nem áll meg a történet, nemcsak szép és rendezett "régiségeket" találtunk a lakásban, amikor eljött a költözés napja.

Ha az embernek gyereke van, aki éveken keresztül nap mint nap rajzol valamit a szüleinek, rengeteg papír halmozódik fel, némelyiken mindössze egy-két vonallal. Ám, ha négy gyereked van, akkor az rengeteg a köbön méreteket ölt, pláne, ha egyikük igazi művésznő. Ki semmit nem dobsz, mert jaj, ezt még oviban rajzolta, a másikra meg már ráírta, hogy „szeretlek anyuci", ráadásul, amikor egyszer megpróbáltam egy szinte üres lapot kidobni, épp akkor jött be az egyik gyerek, és szomorú arccal kérdezte, hogy „kidobod, amit neked rajzoltam?".Természetesen apa sem dobott ki semmilyen gyerekmunkát, így az egy négyzetméterre jutó rajzok száma meghaladta nálunk a borzalmasan sok a négyzetent. A megoldás az lett, hogy átválogattunk mindent - napokig tartott -, minden gyerek kapott egy mappát, és most abban őrizzük az emlékeket.

Aztán ott voltak a magazinok, ha már egyszer kiadtam rájuk a pénzt, akkor nyilván nem dobtam ki egyiket sem, hiszen ebben hasznos tanácsok vannak, abban szuper receptek, ez meg eleve receptújság, meg az a másik húsz is, azok meg ott szimplán szépek, mintha könyvek lennének. Ami meg se nem szép, se nem hasznos, az is jó lesz még valamikor a munkámhoz, gondoltam újra és újra. 10 év alatt ezekből is rengeteget fel lehet halmozni, az se baj, ha legalább a felét soha el sem olvastam, de hogy elő nem vettem az elmúlt egy évtized alatt, az biztos. Sőt, ha jobban belegondolok, amíg nem kellett összepakolni a lakást, azt se tudtam, hol vannak.

Bevallom, a lakás több pontján találtuk meg a "gyűjteményt", típus szerint rendszerezve, bár a férjem szerint a rendezés mást jelent... Viszont így, hogy meglettek, arra jutottam, hogy megtartom az összeset, de életem szerelme ezt is másképp látta, és most, hogy már az új házban élünk, hálás is vagyok neki ezért. Persze, amikor kiderült, hogy mindent egy kukazsákba dobált, nem így éreztem, de a lényeg, hogy nem tudnék most egy olyan magazint sem megnevezni, ami hiányzik az életemből.

Nahát, a gimis matekfüzetem, ó, a legjobb barátom irodalom füzete, nem is tudom, miért van nálam... Ja de, én vezettem helyette. Utóbbit a barát kérésére megtartottam, de mivel sokáig nem jött érte, végül az is a szemetesben landolt. Vajon a történelmi könyvsorozat 1980-ból még hasznos lehet 2022-ben? Hátha a gyerekek tanulnak belőle valamit... Nagy eséllyel nem sokat, de könyvet nem dobunk ki alapon az új könyvszekrényben landoltak. De a képregényeket tuti nem dobom ki, annak értéke van - és tényleg, utánajártam, jöttek is velünk az új házba.

Forrás: Shutterstock

Pár régi levél borítékban, nagymamámtól megörökölt megírt képeslapok, mindegyik történetet hordoz. Papír százas, húszas, tízes, görög drachma, fémpénzek, schilling, márka, régi kétforintosok, amiket anno az utcai telefonokba dobáltunk... Értékek, emlékek, egy papírdobozba kerültek a rágós papírokkal és az üveggolyókkal.

De volt Matchbox-gyűjtemény is, jó lesz az unokáinknak felkiáltással, és a babáimat ki nem dobom, majd a lányom játszik velük, az ő babáival meg majd az ő lánya... Nem kell mondanom, hogy a törött kisautók is zsákba kerültek, a babáira meg még a lányom sem tartott igényt, bután nézett volna ki, ha én ragaszkodom hozzájuk. A hiányos társasjátékokat bármennyire is szerették korábban, a férjem nem engedte megtartani, és bár volt miattuk duzzogás, érdekes módon azokat se kereste azóta senki. A húszmillió Lego természetesen marad, azzal apa még játszik. De a lyukas labdák, használhatatlan tollasütők és társaik nem jöhettek velünk.

Babaruhák, meg a kétéveskori, ötéveskori, legszebb kisiskoláskori ruhák, dehogy dobom ki, ebben ballagott a bölcsiből, abban az oviból, amabban koszorúslány volt, ezt meg még a felnőtt bátyja is hordta. A vége persze az lett, hogy minden gyerektől kiválogattam 2-2 ruhadarabot, amit igazán szerettünk rajta látni, a többi pedig ment az alapítványhoz, ahova addig is adtuk a jó állapotú, de kicsi cuccokat. A saját ruháink is ugyanerre a sorsra jutottak, amit nem adományba adtunk, azzal a kukát etettük meg. Ebben bármilyen meglepő, én voltam a jobb, ha a férjemen múlt volna, az összes rongyos 10 éves pólóját megtartotta volna, mondván, az is jó lesz még valamire, ha másra nem, hát takarítani.

A legdöbbenetesebb lomhalmazt a régi kábelek, használhatatlan számítógépalkatrészek, 10 éve nem működő eszközök tették ki. A 90 százalékuk teljesen hasznavehetetlen holmi, mégis hatalmas dobozokban tároltuk őket a gardróbszekrény tetején. A CD- és DVD-gyűjteményünk felét is kihajítottuk, és a VHS kazetták sem úszták meg, ahogy a mindenféle működésképtelen lejátszók is előbbiek sorsára jutottak.

Nem sorolom tovább, aki költözött már, nagy eséllyel tudja, hogy az új lakásába jó, ha az addig tárolt kacatok 20 százalékát magával viszi, és később még ezeknek a fele is lomtalanításon végzi. Mi most, nem előszőr, de remélhetőleg végleg megfogadtuk, hogy soha többé nem tartunk meg semmit, ami rossz, javíthatatlan, értéktelen vacak, sőt, a legjobb, ha haza sem viszünk olyasmit, amiről már megvásárlás pillanatában lehet tudni, hogy nincs rá szükségünk.

Fél éve költöztünk be az új házunkba, és fenti fogadalmunkat nagyjából be is tartjuk, pedig itt volna hova pakolnunk. Nem vásárolunk felesleges holmikat, és megdöbbentő felismerés volt, hogy ezt nagyon könnyen megszokja az ember, mostanra odáig jutottam, hogy egyenesen utálok vásárolni, és nem értem, hogy tudtunk eddig egy látszólag rendezett lakásban, mégis egy lomhalom tetején élni?!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek