A sok agyalással fosztom meg magam a szerelemtől?

Rémes vagyok... Gyakorlatilag már azelőtt kielemzem a randipartnerem, hogy találkoztunk volna, az üzenetekből ugyanis sok minden lejön, nagyon árulkodóak tudnak lenni – legalábbis nekem. Ha azt mondja, ő a hegyekben szeret kirándulni, már kap egy fekete pontot, mert én viszont a tengerparton süttetném a hasam, így hogy fogunk együtt nyaralni? Vagy ha túl messze lakik a munkahelyemtől, mennyivel korábban kell majd kelnem? Szereti a macskákat? Atyaég, én inkább kutyás vagyok! Milyen állatunk lesz akkor? És még csak nem is találkoztunk...

Némi túlzással, de a randira már úgy megyek, hogy van egy kép a fejemben róla, na meg az esetleges jövőbeli problémáinkról. Mivel szeretnék valakivel hosszútávra tervezni, számításba veszem a lehetőségeinket, hogy ne egy olyan kapcsolatba ugorjak bele, ami csak küszködés lenne, és végül nem működne.

A randin persze sokat számít, hogyan érzem magam az illetővel, jól el tudunk-e beszélgetni, vonzódom-e hozzá, de nagyon nagy hangsúlyt fektetek itt is a tényekre, az információkra, amiket megtudok róla. Van egy gyereke? Aha... akkor nem minden hétvégén lehetünk kettesben, ez nem biztos, hogy jó. Nem szeret kirándulni, se utazni? Akkor milyen közös hobbink lesz?

Tudom, tudom, ez egyszerűen borzalmas...

Sajnos ezek a gondolatok, már automatikusan özönlenek a fejembe, pedig tényleg próbálom őket leállítani!

Csakhogy sokszor a korai aggodalmaim később beigazolódnak, és valós problémákká válnak (persze nem mind). Ilyenkor arra gondolok, tulajdonképpen ezt már láttam előre. Szerintem nem is feltétlen baj, ha nem dugjuk homokba a fejünket, és hessegetünk el minden rossz gondolatot, mert akár komolyabb dolgokra is legyinthetünk, amiből később tényleg gond lehet, és nagyot koppanunk.

Csak az a probléma, hogy az utóbbi időben már teljesen átestem a ló túloldalára, már szinte csakis a tényekre hagyatkozom, és ez alapján döntöm, el, hogy folytatom-e ez ismerkedést az illetővel vagy sem. Pedig ilyenkor az érzéseinkre kellene figyelni, hogy megmozgat-e bennünk legbelül valamit ez az ember, akit elénk sodort az élet. Mint régen, fiatalon, amikor tényleg csak a másik lényére fókuszáltál, egyáltalán nem számított, hogy mi a foglalkozása, hogy hány kapcsolata volt előtte, vagy hogy milyen zenét szeret. Csakis az érzések dolgoztak.

Akkor olyan könnyű volt beleszeretni valakibe...

Nem analizáltam ki senkit, nem agyaltam azon, vajon ezért vagy azért fog-e működni a kapcsolat, nem volt annyi kérdés, kétely csak sodródtunk az árral, és boldogok voltunk.
Ma már valószínűleg a sok csalódás hozza azt, hogy mindent túlagyalok, és mindenkit kianalizálok. Egy bizonyos kor felett az ember, már más szempontokat is figyelembe vesz a párválasztásnál, egyszerűen azért, mert már komolyabb tervei vannak az illetővel, és egy egész életet készül leélni vele, az pedig elég hosszú idő. Csakhogy így pont a lényeg vész el: a szerelem.

A sok agyalás miatt nem tudok beleszeretni senkibe, mert szinte csak a hibáit látom mindenkinek, mert annyira igyekszem olyan párt találni, akivel a legjobban passzolunk egymáshoz.
Viszont ezt valahogy muszáj leállítani, és kicsit visszatérni a fiatalkori énünkhöz, mert tulajdonképpen egy szerelem nélküli kapcsolat a legrosszabb opció mind közül...

Nyitókép: Shutterstock