Nem vagyok öreg, csak a világ változik gyorsan körülöttem

Ma is tanultam valamit a gyerekemtől... Nézem a telefonom kijelzőjét, és az jár a fejemben: mennyire hihetetlenül sok dolgot tartok egyszerre a kezemben. Ma már egyértelmű számunkra mindez, néhány évtizeddel ezelőtt viszont még egészen más világ volt. Sorra veszem a kis négyzeteket...

Csak megnyitom, és ott a teljes névjegyzék, bárkit felhívhatok belőle. Emlékszem, gyerekkoromban mennyire vágytam vezetékes telefonra. A szüleim beadták az igényt, de sosem kaptuk meg az áhított vonalat és készüléket. 17 éves voltam, amikor elköltöztünk, és az új lakásban már be volt kötve a telefon.

Nehezen tudom körülírni azt a földöntúli boldogságot, amit éreztünk - és azokat a harcokat, amiket a nővéremmel vívtunk a készülék megkaparintásáért. Mindaddig csak az utcai telefonfülke állt a rendelkezésünkre, de az nem igazán volt alkalmas hosszabb vagy személyesebb beszélgetések lebonyolítására. Pláne, amikor a szomszéd fülke foglalt volt, a vonal pedig annyira recsegett, hogy a suttogás érthetetlenné vált...

Csak megírom és elküldöm... Mellékelhetek képet is, emojikkal vagy gifekkel színesíthetem. Hogy nézett ez ki régen? Suli után leültem az íróasztalomhoz, előszedtem a színes ceruzákat, és kidekoráltam a barátnőmnek szóló rövid levélkét: valódi matricákkal, rajzolt hangulatjelekkel, újságból kivágott "gifekkel". Azután bedobtam a levélszekrényünkbe, vagy másnap bevittem a suliba, és személyesen adtam át a szupertitkos üzenetet.

A tökéletesség jegyében annyit kattintok, amennyit csak szükséges, majd szerkesztem a képeket. Mennyit könyörögtem kamaszkoromban egy saját fényképezőgépért! Nagy nap volt, amikor megkaptam - addig rendszeresen lenyúltam a szüleim gépét, és azt vittem magammal mindenhová. Ügyesen kellett fotózni, mert drága volt a film (a fekete-fehér valamivel olcsóbb).

Befűztem a filmet, állítottam az élességen, kattintottam, ezután pedig napokig vártam a képkidolgozásra, és izgultam, hogy jól sikerüljenek a képek. Mivel nem voltam egy őstehetség, általában nem érte meg a dolog. Fontosabb eseményeknél apám mindig lázasan kereste a tartalék filmet - nem volt túl boldog az önjelölt fotós próbálkozásaimtól...

Egyetlen érintés a képernyőn, és máris tudom, hogy mi van az ismerőseimmel. Régen csak a közeli ismerősökkel volt így, akikkel napi kapcsolatban álltam. Találkoztunk a játszón vagy a suliban, és olyankor jól kibeszéltünk mindent... Azokról viszont, akik távolabb laktak, csak pletyka formájában értesültem - esetleg nagy ritkán találkoztunk, hogy végre meggyőződhessem a pletykák valóságtartalmáról...

Több applikáció közül is választhatok. Ha pedig rákeresek egy adott zenére, utána már "dobálja" ki a hasonlókat, az ízlésem szerint, hogy a kedvemben járjon... Nem olyan nagyon régen még a rádió mellett ültem: ujjam a kétkazettás magnó "rec" gombján. Azon imádkoztam, hogy a műsorvezető ne dumáljon bele a kedvenc számom elejébe, így végre talán sikerül felvennem, hogy aztán orrvérzésig hallgathassuk a barátnőmmel a walkman fülhallgatóján osztozva. Míg le nem merülnek a ceruzaelemek...

Elképesztő, mennyi új lehetőség! Pedig ez csak az öt leggyakrabban használt ikon a telefonomon futó ötvenkettőből. A gyerekeim szerint viszont alig van rajta néhány alkalmazás: olyan sivár, akár egy sivatag... Öreg lennék, amiért ennyi minden változott az életem során? Nem hiszem. Inkább csak részese vagyok valami felfoghatatlanul hatalmas informatikai fejlődésnek.

Állok a telefonnal a kezemben, és elönt a nosztalgia. Ilyen funkció még nincs a készüléken - de ki tudja, idővel talán az is lesz...

Nyitókép: Shutterstock