Meddig vagyok képes még hinni a szerelemben?

Mert odaadtam mindent: magamat, az érzéseimet, az életemet. Pedig azt tanították, hogy igazán ezt csak egy ember érdemli meg. De mégis honnan tudhatjuk, hogy melyik az az egy? Ki lesz a Nagy Ő? Sajnos ebben a kétségekkel és játszmákkal átszőtt világban nehéz az álarcok mögé látni. És mint tudjuk, az éhes szív képes a legsötétebb felhők mögé is fényt vizionálni. Utána pedig nem győzzük újra és újra összeilleszteni a hazugságoktól összetört szívünket.

Hányszor lehet a parazsat újraéleszteni, amíg az végleg ki nem alszik? Hiszen az ember lánya hajlamos minden komolytalan nőbűvölőbe belelátni a nagy szerelmet. Mert annyira akarjuk ezt a "boldogan éltek, amíg meg nem..." befejezést, hogy a végén már elhisszük, hogy minden mesének ez lehet a vége...

Mindannyian találkoztunk már velük. Mindegyik olyan átkozottul magabiztos volt és jóképű. Beették magukat a bőrünk alá, egyenesen a szívünkbe. Elhozták a béke szigetét, igaz, mind máshogy, de elhozták. Egy csodálatos világot, amiről azt gondoltad: igen, ez lesz az! Aztán hirtelen ott találod magad a rózsaszín felhős vattacukorgyárban, ahol minden olyan tökéletes és ellenállhatatlan. Te pedig csak folyamatosan vigyorogsz, mint egy bedrogozott csillámpóni a rózsaszín felhők felett 10 méterrel. És szívod magadba az élményeket, a boldog perceket, míg végül a mámor teljesen el nem veszi a józan eszed...

Egyszer én is éreztem már így. És sok másik alkalommal szerettem volna így érezni. Többször is előfordult már, hogy valakit pár kedves szó után képes voltam tökéletes pasinak látni. És legalább ennyiszer vágott gyomorszájon a keserű valóság. Emlékszem a pillanatra. A pillanatra, amikor kiderült minden: a füllentések, a hazugságok. És persze a nem kívánt harmadik is. Emlékszem az átsírt éjszakákra. Az igazságra, ami sziklaként törte szét a boldog végről szőtt terveimet. Újra és újra.

Végül a parázs, amit oly nagy gonddal őriztél a szívedben, már nehezebben éled újra, mert az évek alatt túl sok hidegzuhany érte. Egyre több ígéret kell ahhoz, hogy hinni tudj, míg végül a legkeményebb próbálkozás is kevésnek bizonyul. Egyre nehezebb kapaszkodni az álmokba és a szép emlékekbe. A legvégén pedig ott állsz megsebzetten, a kialudt lángok mellett. Az éppenhogy csak megmaradt parazsat pedig már nem mered egyetlen ígéretért, de még tettért sem megkockáztatni. Inkább egyedül őrzöd, és senkit sem engedsz a közelébe.

Mindannyiunk életében voltak olyan férfiak, akikről azt hittük, hogy nem éljük túl. Persze fájt, és örökre szóló, mély sebeket okozott, mégis meggyógyultunk. Nem hiába mondják, hogy egy szakítás pont olyan, mintha egy szerettünktől kellene örök búcsút vennünk. Az érzések, az emlékek örökre bennünk maradnak. És talán pont ezek segítenek újra és újra felébreszteni bennünk a tüzet, ami egyszer hosszú, hosszú ideig melegséget ad majd valakinek. Talán örökre. Annak a bizonyos Nagy Ő-nek.

Nyitókép: Shutterstock