A Nagy Ő nem toppan be magától, neked is tenned kell érte!

Sokan úgy gondolják, hogy a Nagy Ő érkezése az életébe a véletlen műve, amit valaki előbb, valaki kicsit később vagy előfordul, hogy talán soha nem kap meg az életében. Én azt gondolom, hogy ez nem így van. Én hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga ideje és a feladatok, kihívások, személyek akkor érkeznek az életünkbe, amikor készen állunk rá.

A Nagy Ő megjelenése előtt a többség sok leckét, tanítást kap az élettől, hosszabb-rövidebb kapcsolatok tapasztalatai alapján, de előfordul olyan is, hogy az első ember, aki elrabolja a szívünket, az egész életünket főszereplőként kíséri végig. Ahány ember, annyiféle történet. Én a saját tapasztalatom alapján szeretném elmesélni Neked, hogy mi alapján gondolom azt, hogy az embernek igenis meg kell érnie egy komoly, hosszú távú kapcsolatra és ahhoz, hogy ez elérkezzen az életébe, bizony neki is sokat kell tennie és dolgoznia, főleg saját magával.

Mindig is az a lány voltam, aki a mesékből kiindulva hitt az örökké tartó szerelemben és abban, hogy mindenki számára létezik az a személy, aki a másik fele, akit neki teremtettek az égiek és akivel a legnagyobb egyetértésben és szerelemben élheti le az életét. Persze, tudom, sokak számára nagyon giccsesen és nyálasan hangzik, de én ehhez azóta is tartom magam, már csak azért is, mert ebben a káoszos, stressztől és feszültségtől duzzadó és negatív hatásokkal jócskán körbefont világban igenis hinni akarok abban, hogy van, ami képes mindent legyőzni: az igaz szerelem.

A naiv kezdetek

Visszatérve a történetemre a magánéletemet is ebben a szellemben kezdtem el élni a kamaszkorom kezdetén (Na jó, lehet, hogy egy kicsit már előbb). Ez azt jelentette, hogy szinte minden fiú esetében, aki udvarolt nekem vagy azt mutatta, hogy többet akar tőlem barátságnál egy kicsit elhittem, hogy na, igen, őt szánta nekem az élet társnak.

Ezt sikerült annyira tökéletesre fejlesztenem, hogy a következő években még mielőtt megismertem volna az adott pasit, a külalak és néhány ismertetőjel birtokában elkezdtem teleaggatni mindenféle tulajdonsággal. Ezt úgy képzeld el, mint egy csupasz fenyőfát, amit kedvedre feldíszítesz általad szépnek talált díszekkel, míg nem egy gyönyörű karácsonyfát kapsz végeredményül. Na, én ugyanezt csináltam az utamba akadt férfiakkal. Persze, az esetek 99%-ban a valódi tulajdonságok egyáltalán nem egyeztek az általam kreáltakkal. Az nagy pofon volt a naiv énemnek. Azt éreztem becsapott a világ, pláne az általam tökéletesre faragott férfi és nincs igazság a Földön, biztosan velem van a baj és én csinálok valamit rosszul. Ezt a fajta örömtelinek nem mondható díszítést hosszú éveken át műveltem és persze előbb vagy utóbb mindig óriási pofára esés lett a vége.

Forrás: Shutterstock

Aztán jött a felismerés...

A legutolsó nagyot ütött, az igazán padlóra küldött, az tényleg olyan érzés volt, mintha a szívem megszakadt volna. Akkor azt éreztem, hogy ez nem mehet így tovább, újra kell építenem magamat és nem azért, hogy végre betoppanjon a Nagy Ő, hanem saját magam érdekében. Abban a korszakában az életemnek úgy hozta az élet, hogy akkor költöztem életem első, önálló albérletébe és az első pár hónapban, dobozok között, bútorok és wifi nélkül alakítottam ki magamnak egy új otthont. Azóta már tudom, hogy ott valójában a lelkem otthonát, az érzelmi stabilitást építettem ki magamnak, amiért azóta sem tudok elég hálás lenni.

Kellettek azok a hónapok, amikor nem tudtam a közösségi médiába, más Instagram profiljába belebújni, helyette akarva akaratlanul is szembe kellett néznem magammal, az érzéseimmel, a vágyaimmal, a személyiségemmel. Nem volt egyszerű, hullámvölgyekkel teli utazás volt, rengeteg sok egyedülléttel, sírással, nevetéssel. Ahogy teltek a hónapok, éreztem, hogy egyre jobban érzem magam a bőrömben, amit a környezetem is megerősített.

A nagy „magány" után néhány hónappal az élet ismét próbára tett egy óriási nárcisztikus, önimádó személyében, de addigra már annyira szilárd alapokra helyeztem a magammal való jó viszonyt, hogy néhány hét után felismertem, hogy nem érdemli meg, hogy időt szánjak rá. Ami óriási felismerés volt, hogy a karácsonyi díszeket rá már nem akartam ráaggatni. A megismerkedéskor hagytam, hogy kibontakozzon ő maga valójában, anélkül, hogy én már előtte megformáltam volna valamilyennek. Ez akkora erőt adott, hogy az azt követő időszakban még inkább imádtam egyedül lenni. Rendszeresen sportoltam, keményen dolgoztam, nagyon sok időt töltöttem a barátaimmal, a családommal és nem utolsósorban magammal. Olvastam, jógáztam és néha csak azzal töltöttem a vasárnapokat, hogy az erkélyen ülve hagytam a gondolataimat ide-oda szárnyalni.

A beteljesedés

2 évig éltem egy amerikai romantikus filmbe illő szingli életemet, amikor a legváratlanabb helyzetben betoppant a Nagy Ő. Nem akartam, nem kerestem, csak jött és mikor találkoztunk, egyértelmű volt minden, főleg az, hogy mi már kéz a kézben folytatjuk tovább.

Én hiszem, hogy ahhoz, hogy a férfi betoppanjon az életembe, szükség volt arra, hogy megvívjam a saját magammal folytatott harcokat és megtanuljam magam elfogadni és minden hibámmal együtt nagyon szeretni. Rögös és hosszú az út, de nem szabad tőle megijedni, megéri végigjárni.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek