Én csak szeretni akartalak, de te észre sem vettél

Nem volt szerelem első látásra. Nem volt heves szívdobogás, amikor először megláttam, nem voltak pillangók, de még csak egy kósza gondolatként sem futott át az agyamon az a bizonyos "mi lenne ha..."

Később viszont, ahogy egyre több időt töltöttünk egymás társaságában, valami elkezdett motoszkálni bennem. Először csak azt vettem észre, milyen kellemes a hangja. Öröm volt hallgatni, és hamarosan azon kaptam magam, hogy nem is tudok arra figyelni, mit mond, csak hagytam, hogy a kellemes orgánum magával ragadjon. Aztán a szeme tűnt fel. Ilyen szép mélykék színt még sosem láttam azelőtt.

Szépen lassan a rabjává váltam. Ha tudtam, hogy aznap látni fogom, mindig egy kicsit tovább készülődtem otthon, és igyekeztem a legjobb formámat hozni. Ha mondott egy viccet, akaratlanul is mindig egy kicsit hangosabban nevettem rajta - pedig magát a viccet nem is hallottam, annyira zavarba jöttem attól, hogy kitüntet a figyelmével. Aztán jöttek az álmok. Sokkal többször álmodtam vele, mint azt be merném vallani. Álmomban megfogta a kezem, megcsókolt, és azt mondta, szeret.

Ekkor még nem gyanakodtam, azt gondoltam, hogy csupán múló szeszély, aminek vége lesz, amint találok valaki mást, aki betöltheti a gondolataimat üres óráimban. Nem is léptem az ügy érdekében. Azt ugyan láttam rajta, hogy őszintén kedvel, sőt, volt, hogy rajtakaptam, hogy kicsit tovább felejti rajtam a tekintetét. Néha már a flörtölés határát súrolta egy-egy beszélgetésünk, és időnként hozzám ért, de épp csak, pont úgy, mintha véletlen lenne.

A fordulópont néhány héttel később érkezett el, egy szombati napon, egy szórakozóhelyen. Egész este a társaságtól leválva beszélgettünk egy csendes sarokban. Ez még így önmagában nem jelentett semmit, csupán azért alakult így, mivel egyikünk sem kedveli sem a hangos zenét, sem a tömeget. De amikor hajnalban elköszöntünk egymástól, megcsókolt. Én pedig abban a pillanatban éreztem, hogy elvesztem.

Amikor legközelebb találkoztunk, nem láttam semmi változást az arcán. Vagyis, ez így nem pontos. Változást láttam, csak nem olyat, amilyet szerettem volna. Épp csak egy fokkal volt távolságtartóbb, épp csak annyira, hogy éreztesse velem, nem kíván beszélni a történtekről. Én pedig nem mertem erőltetni, de éreztem magamban az őrület csíráját.

Nem értettem, mi történt, miért történt, és azóta miért nem történt semmi. Egyetlen csók volt, semmi több, de mégis újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet. Elkezdtem elméleteket gyártani magamban, vajon mi lehet az oka annak, hogy nem történt más. Bár éreztem, hogy ez számára csak egy véletlen eset volt, képtelen voltam ezt tudatosítani magamban, és elkezdtem különféle teóriákat szőni. Talán azt gondolja, hogy én nem akarok semmit. Talán csak bátortalan. Fél az elutasítástól. Tőlem fél. Nem áll készen arra, hogy beismerje magának az érzéseit. Tudja, hogy én vagyok a tökéletes számára, csak még nem akarja elhinni. Időt kell adnom neki.

A rabjává váltam. Képes voltam hosszú órákon keresztül ülni a telefonom mellett, és nézni a nevét, hátha megjelenik a zöld pötty, ami jelzi, hogy elérhető. Ha megjelent a zöld pötty, folyamatosan frissítettem a telefonomat, hogy lássa, én is elérhető vagyok. Szuggeráltam a profilképét, hátha ír. Egyre többet álmodtam vele, de ezek inkább már rémálmok voltak. Minden éjjel visszautasított. Hol kedvesen, hol kíméletlenül, mindig más indokkal. Mindig rá gondoltam. Elképzeltem, hogy együtt vagyunk. Hogy milyen jók lennénk együtt. Hogy megkéri a kezemet.

Ha ugyanott voltunk, egyre jobban kerestem a társaságát. Próbáltam elkapni a tekintetét, még hangosabban nevettem a viccein, kislányos zavaromban dobálgattam a hajamat, próbáltam minél többször "véletlenül" hozzáérni.

Egy szokásos szombat estén a szokásos társasággal ültem a szokásos helyen, és mint mindig, azt vártam, hogy ő is megérkezzen. Arra készültem, hogy beszélni fogok vele. Elé állok az esélytelenek nyugalmával, és megkérdezem, mi történt akkor, abban a buliban. Hátha mégis többet érez.

Amikor megérkezett, nem egyedül volt. Egy gyönyörű, magas, szőke lány kezét fogva lépett be az ajtón. Én illedelmesen elnézést kértem a társaságtól, és mielőtt még az asztalhoz ért volna a pár, felálltam, és kisétáltam egy másik ajtón. Már nem kellett beszélnünk arról, mi történt, szavak nélkül is a tudtomra adta. Hosszú ideje akkor sírtam igazán először.

Nyitókép: Shutterstock