Amikor megismertem Ákost, azt gondoltam, ő a legédesebb, legkedvesebb, legcukibb srác, akivel életemben találkoztam. Piszkosul szerencsésnek éreztem magam, mikor összejöttünk. Habár volt köztünk négy év (én 23 voltam, ő 19), fel sem tűnt, mert annyira egy szinten álltunk - mindenhogyan! Kivéve azt, hogy én nem akartam mindenkinek megfelelni, kedveskedni és alárendelni magam...
Ákos tipikusan a gavallér stílust képviselte, de gyakran túltolta már a közvetlenséget és a jófejséget.
Mennyi az ajtón előre be- vagy kiengedhető emberek limitje, mielőtt még nekem is sikerül bejutnom egy étterembe?! Csak azért, mert volt arra példa, hogy Ákos megvárt két turistacsoportot is, mielőtt engem előre engedett volna a lengőajtón - ahogy általában szokta. Ő ezen persze büszkén mosolygott, én meg majd' éhen haltam és a magas sarkú szandál is igencsak kikezdte a lábamat a toporgásban...
Aztán, amint bejutottunk, a cukiságrohama folytatódott; szinte már incselkedett a pincérlánnyal. Mindenről áradozott, hogy milyen finom, és bőséges borravalót is hagyott evés után. Nem mintha a kiszolgálás és a kaja nem lett volna tényleg kifogástalan, de kíváncsi lettem volna, mit reagál, ha ezt én is mézes-mázos mosollyal és izgatott csillogással a szememben közlöm a pincérfiúval...
Amikor először hazavittem bemutatni őt a családomnak, azonnal belopta magát mindenkinek a szívébe. Még apáéba is, pedig a fatert nehéz lenyűgözni és ezelőtt minden udvarlómat elmarta mellőlem. Ákos viszont nagyon tudott valamit. Készséges volt, udvarias. Kellőképpen jól viselte a kérdés cunamit, amit felváltva kapott a szüleimtől, a nagyszüleimtől és a kistesóim nyúzását is elismerésre méltón tűrte. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy még élvezte is, a kis huncut...
Viszont a bátyám csak röhögött rajta. Mikor a közös, családi ebéd után Ákost elrángatták játszani a kicsik, és egy csókkal búcsúzott tőlem a konyhaajtóban, a bátyám odébb lökte őt kicsit a vállával, hogy menjen már, és csatlakozott hozzám a pultnál. Elvettem a kezéből a tányért, hogy elmossam.
- Ez a srác nagyon tud...
- Apára gondolsz? – Kérdeztem és megtöröltem a kezemet.
- Mindenkire. Ez az Ákos gyerek igazi jókisfiú és nagyon ért mindenkinek a nyelvén.
- Hát pont ez az egyetlen, amit kicsit utálok benne...
- Mi? – Pislogott rám értetlenül a bátyám. – Ez komoly?
- Igen! Miért kell az egész világgal flörtölni?! Lehetsz jó fej és kedves anélkül is, hogy beédesgetnéd magadat mindenkinél, de Ákos meg sem áll, míg az utóbbit el nem éri...
- Legalább nem kell aggódnod a modora miatt. És biztosra veheted, hogy soha, senki nem lesz elutasító kettőtökkel – Kacsintott a bátyám, majd magamra hagyott. Én csak vettem egy mély levegőt, és elgondolkodtam.
Ákos behízelgő modora volt az egyetlen, amin kiütközött közöttünk a korkülönbség. Én kicsit érettebben tekintettem magamra abból a szempontból, hogy reálisan álltam az emberekhez és a világhoz. Ő viszont mindenkinek - kivétel nélkül -, a kiskedvence akart lenni. Nem volt opció az, hogy ő ne legyen kedves, negédes és aranyos bárkivel is...
Vajon élete végéig ilyen maradna? Akkor is, ha esetleg komolyabbra fordulna a kapcsolatunk, netán családot alapítanánk? Hány óvó- vagy tanárnéninek csavarná el a fejét? Ő lenne mindenki kedvenc apukája, aki sosem mond nemet és tenyerén hordozza a világot, és emiatt a világ is őt...
De vajon szükségem van arra, hogy én legyek a rossz zsaru a kapcsolatunkban?
A történetet Ákosról Pokk Brigitta jegyezte le.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
