A szerelmet egy pillanat alatt elfújhatja a szél...

Azt hiszem, a magányosan töltött évek alatt szépen lassan elfogadtam a sorsomat. Bár így is folyamatosan vágyódtam egy társ után, ám idővel elfelejtettem, milyen az, amikor tényleg van valaki mellettem. Egy-egy magányos séta során számtalanszor elképzeltem, milyen lenne, ha nem egyedül sétálnék. Kézenfogva andalognánk, megnéznénk a naplementét, buta vicceket mesélnénk egymásnak. Később hazamennénk és főznénk. De, azt sem unalmas robotként felfogva, hanem hangosan nevetve, egymással csipkelődve, viccesen összekapva a paradicsom megfelelő felkockázási módszerén. Később gyertyákat gyújtanánk, feltennénk egy hangulatos, romantikus lejátszási listát, és táncolnánk a nappaliban.

Ezerszer elképzeltem, milyen lenne. Hogyan verne a szívem, amikor meglátom, és miként repkednének a pillangók a hasamban, amikor megcsókol. Hogy éjszaka nem magzatpózba kuporodva próbálnám minél jobban átkarolni magam, hogy el tudjak aludni, hanem valaki ott pihegne mellettem, és őrizné az álmomat.

Azt mondják, párban mindig jobb. Én pedig töretlenül hittem ebben, bár idővel rá kellett jönnöm, hogy egyedül is ugyanolyan teljes értékű ember vagyok. Mégis, bármennyire is képes voltam ellátni a napi feladataimat, dolgozni, lakást fenntartani, baráti kapcsolatokat ápolni, és úgy általában mindent, a szívem mégis kongott az ürességtől.

Amikor végre rám talált a szerelem, madarat lehetett fogatni velem. Persze csak titkon, kifelé nem mertem mutatni. Nem akartam beleélni magam, hiszen tudjuk, bármi történhet, és annak az ellenkezője is. Féltettem a szívemet. Olyan törékenynek láttam ezt a szerelmet, hogy féltem, egyetlen óvatlan mozdulattal porrá is zúzhatom.

A kételyek nem sokat várattak magukra. Csak kivételesen nem a másik felé éreztem, hanem magamat kérdőjeleztem meg. Olyan sokáig vártam ezekre a mindent elsöprő érzelmekre, hogy magam sem tudtam, milyennek kellene lennie. Ő jár mindig a fejemben, vagy csak a szerelemről alkotott idealizált képem? Vele akarok találkozni, vagy csak hirtelen képtelen lettem arra, hogy otthon üljek? Vele akarok beszélni, vagy csak ő elérhető? Mellé akarok bújni esténként, vagy csak szükségem van valakire, aki átmelegíti a kihűlt lelkemet?

Ha együtt vagyunk, mindig boldog vagyok. Bármilyen rossz napom van, bármi történhet, amint meglátom, megnyugszik a szívem, mosolyra húzódik a szám. Lehet, hogy ez sem szerelem, csupán valamilyen furcsa, eszement kedélyjavító?

Úgy érzem, hogy ez szerelem. De megtanultam, hogy semmiben sem lehetek biztos. A szerelmet egy pillanat alatt elfújhatja a szél, és az ember újra magára marad. Hogyan lehet biztos az ember abban, hogy tényleg szeret valakit, vagy csupán úgy csinál, mintha szeretné? Honnan lehet biztos abban, hogy ez most más lesz, és nem végződik ismét csalódással?

Nyitókép: Shutterstock