Párkapcsolatban élni nem azt jelenti, hogy sosem leszünk többé magányosak

Már viszonylag fiatalon, egészen határozott elképzelésem volt arról, hogy ha felnövök, milyen társat szeretnék magamnak. Számtalanszor elképzeltem azt, hogy a nem is túl távoli jövőben az egy és igazi szerelmemmel összebújva olvasunk - mert ő is rengeteget olvas -, hogy a dolgok nagy részében egyetértünk, épp csak annyi eltéréssel, hogy izgalmas vitáink legyenek. Közös álmokat dédelgetünk, az erősségeink és gyengeségeink pedig pont kiegészítik egymást, így ketten egy hatalmas, megbonthatatlan egységet fogunk alkotni.

Azt is tudtam nagyjából, hogy fog kinézni. Magas lesz, vékony, éles arcvonásokkal. Mások felé keménynek és ridegnek mutatja magát, de nekem képes megnyílni, és mindenről tudunk őszintén beszélni. Előttem nem fog félni, hogy megmutassa az érzékeny oldalát, és a Titanicon is együtt fogunk sírni.

Egész életemben arra vártam, hogy igazán kapcsolódhassak valakihez. A rengeteg romantikus könyv feladta számomra a leckét. Mindig azokat a lírai érzelmeket kerestem, amelyeket már annyian megírtak. Rómeó és Júlia, Büszkeség és balítélet, Anna Karenina, Anatole, és az összes többi regény, amikben valaki arról írt, milyen lehet a szerelem. Azt hittem, ha meglátom, tudni fogom, hogy ő az, ha pedig nem tudom, majd türelmesen rávezet arra, hogy eddig rá vártam.

Időbe telt, mire megtanultam, hogy ha már van társunk, az nem jelenti azt, hogy sosem leszünk többé magányosak. Nem feltétlenül a társunk az, akivel együtt vagyunk. Csak sokszor könnyű összekeverni a társat és a vágyat egy igazi társra.

Egyszer együtt voltam valakivel, akivel volt "szerencsém" megtapasztalni, milyen a társas magány. Papíron minden jó volt. Szépek voltunk együtt, eleinte röpködtek a romantikus gesztusok. Sokat viccelődtünk, és nagyon jól szórakoztunk. Rendszeresen kaptam virágot, apró meglepetéseket, és feszülten figyelt mindenre, amit mondtam. Úgy éreztem, ez az, eljött az én időm. Megvan a társ, révbe értem, erre vártam, kész, beteljesülés, függöny le.

Miután lecsengett az első időszakokra jellemző mámor, ismét magamra maradtam. Papíron továbbra is jók voltunk. Szépek voltunk együtt, jól kijöttünk egymás családjával, barátaival, és még mindig viccesek voltunk. A hiba ott volt, amikor kettesben maradtunk, amikor beszélgetni próbáltunk. Bármilyen számomra fontos témát hoztam fel, falakba ütköztem. Ha éppen volt egy izgalmas, megható, meghatározó olvasmány élményem, és elkezdtem neki ecsetelni, csak leszúrt, hogy miért olvasok ilyen szomorú baromságokat. A romantikáról alkotott képünk nem is különbözhetett volna jobban. A világnézetünk, életutunk, tapasztalataink, preferenciáink detto.

Mégsem tudtam elengedni. Hagytam, hogy becsapjam magamat az első hetek meghittségével, és csak vártam, mikor lesz végre minden olyan, mint a mesében. Bár éreztem, hogy nem jó, nem akartam kilépni belőle. Megnyugtató volt a tudat, hogy legalább már "elkeltem". Ha kicsivel több idő eltelik, talán megváltozik.

De igazából azt hiszem, csak a magánytól féltem. Hiszen papíron nem voltam magányos. Kár, hogy csak papíron nem.

Nyitókép: Shutterstock