Megúszhatnánk a szenvedést, ha a másoknak adott tanácsainkat mi is megfogadnánk

Régóta érdekel a pszichológia és mindig hajtott az, hogy megismerjem nemcsak a magam, hanem mások belső működését is. Mivel a társas kapcsolatokat igyekeztem önszorgalommal megérteni, sokszor tudtam a barátaimnak életmentő tanácsot vagy javaslatot adni. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy bárkihez odamentem észt osztani, csak akkor adtam tanácsot, ha a véleményemet, a segítségem kérték.

Fontosnak tartom itt kiemelni, hogy tanácsot adni – minden jó szándék ellenére – elképesztően nehéz feladat. Tökéletes megoldás nincs. Amikor valaki egy párkapcsolati kihívással kapcsolatos történetet oszt meg, az mindig szubjektív marad, mert nincs ott a másik fél, hogy megoszthassa a saját verzióját. Így csak azt tudjuk megérteni, hogy az adott személyben milyen érzések vannak. Egy barát is mindig szubjektíven ad tanácsot, hiszen ő a saját tapasztalataiból, hibáiból kiindulva közelíti meg a problémánkat. Másoknak mindig könnyebb volt hasznos útravalót adni. Örülök, hogy ez kivétel nélkül úgy sült el, hogy sikerült segítenem egy barátomon.

Mielőtt elköltözött volna a párom, hónapokkal ezelőtt írtam egy cikket arról, hogyan érdemes feldolgozni egy szakítást. Úgy éreztem, mivel pár évvel ezelőtt nálam ez működött, talán másoknak is segíthet. Nemsokára aztán akasztották a hóhért, a párommal szakítottunk és én egyedül maradtam az okos gondolataimmal.

Sokáig kapaszkodtam a közös életünk jövőképébe, nem akartam észrevenni a hibákat. Már előtte egy évvel a pszichológusommal és édesanyám barátnőjével is szóba került, hogy a párkapcsolatom – szerintük – különböző okokból nem lesz örök életű. Ha más mondja, akkor sosem fogadjuk meg, így van ez a diétával, na meg a kilókkal is. Ha más mondja, hogy fogyj le, az semmit nem ér addig, amíg te nem akarod eléggé a változást.

Fél évvel ezelőtt ismét azt a tanácsot kaptam, hogy érdemes lenne szakítanunk, de akkor sem léptem. Egyszerűen nem éreztem, hogy a lelkem felkészült volna a változásra. Az utolsó félévben már motoszkált bennem a gondolat, de hiába mondták, sokáig nem volt erőm ahhoz, hogy változtassak az élethelyzetemen. Tudtam elméletben, hogy hamarabb el kellett volna engednem a volt páromat, de a szívem mást súgott.

Nem bánom, hogy minden úgy alakult, ahogy. Hiszem, hogy be kellett járnom ezt az utat és mára tudom, hogy akkor a legjobb döntést hoztam. Nem neheztelek magamra, hogy nem hallgattam az eszemre, mert bántam volna, ha csak egyetlen egyszer is nem a szívemre hallgatok. Végül azt súgta: eljött az idő.

Nyitókép: Shutterstock