Megcsaltál, de én mégis ugyanúgy szeretlek

Képtelen voltam kinyögni bármit is. Csak megfogtam a táskámat, és mintha egy lassított felvételben lennék, felhúztam a cipőimet, a kabátomat, a sapkámat, a sálamat, még a kesztyűimet is, és kiléptem az ajtón. A tudatom rejtett zugában érzékeltem, hogy eközben végig beszélt hozzám, azt hiszem kérlelt, hogy maradjak, de a sokktól egyetlen szava sem jutott el hozzám.

Tisztában voltam azzal, hogy nem életünk legszebb időszakát éltük akkor. Nem sokkal korábban váltottam munkahelyet, és mindig fáradt voltam. Időre volt szükségem, hogy felvegyem az új ritmust, hogy belerázódjak az új környezetbe, a feladatokba. Rengeteget túlóráztam, hogy minél előbb úgy érezhessem, teljes értékű csapattag vagyok. Kár is lenne tagadni, hogy ez kihatott a párkapcsolatunkra.

Minden este úgy értem haza, mint egy élőhalott, és bár boldognak éreztem magam az új munkahelyemen, túl sokat vett ki belőlem - elcsúsztak a prioritások. Az addig kifejezetten kiegyensúlyozott szexuális életünk léket kapott, mert csak arra volt energiám, hogy munka után ledőljek a kanapéra. A közös, minőségi idő a minimumra korlátozódott. Hétvégén próbáltuk kompenzálni a hétköznap kiesett időt, de előfordult, hogy akkor is dolgoztam. Csoda, hogy máshol kereste a szellemi és fizikai kielégülést?

Létezik jó indok a megcsalásra? Ugyan néhányszor jelezte, hogy kevésnek érzi az egymásra fordított időt, de emellett minden alkalommal biztosított szeretete, megértése és elfogadása felől. Tudta, hogy ez most egy ilyen időszak, s azt is tudta, hogy nekem nehezebben megy a változások feldolgozása, és időbe telik, amíg visszatalálok magamhoz.

Azt mondta, hogy nem jelentett semmit, nem szeretett bele másba. Ennek örülnöm kéne? A szíve az enyém, de a testét beszennyezte valaki más.

Tudom, hogy az én hibám, hogy ez megtörténhetett. Ha jobban odafigyelek rá, ez valószínűleg nem esik meg. Akkor ennyi? Csak be kellene csuknom a szemeimet és a füleimet, aztán túllendülni rajta? Kompenzálnomkellene? Vegyek egy szexi, kívánatos fehérneműt, bilincset, ostort, minden anyámkínját, és bizonyítsam be neki, hogy még ég bennem a tűz?

De mégis, létezik jó indok a megcsalásra? Mégiscsak ő volt az, aki félrelépett. Én meg tudnék bocsátani? Az évek óta megtörhetetlennek, elpusztíthatatlannak tűnő bizalom abban a pillanatban szűnt meg létezni, amint kimondta azt az egy szót. Megcsaltalak.

Számít egyáltalán, hogy csak egyszer történt meg vagy többször? Van olyan, hogy "kisebb megcsalás" és "nagyobb megcsalás", vagy csak megcsalás van?

Egy vagy akár több botlás ér annyit, hogy több évnyi szerelmet és boldogságot beáldozzunk? Azt mondta, hogy nem akar elveszíteni. Én kellek neki. Többször nem fog előfordulni. Hihetek neki?

Mindenkinek jár második esély. Ezt gondoltam egészen addig, ameddig nem alázott porig, és törte össze, gyújtotta fel, taposta, tépte, marcangolta szét a szívemet.

Hazugság lenne azt állítanom, hogy ezzel a szerelem is megszűnt. A szerelem megmaradt, ugyanolyan erősen, csupán társult mellé egy új érzelem is: a gyűlölet. Az ember ilyenkor megérti, hogy miért mondják, hogy a szeretetet és a gyűlöletet csupán egy hajszál választja el egymástól. Már csak az a kérdés, hogy melyik győzedelmeskedik a másik felett.

Nyitókép: Shutterstock