Lehet-e újra szeretni, ha az ember elveszíti élete nagy szerelmét?

A szüleim története 45 évvel ezelőtt kezdődött. Anyukám kilenc, apukám pedig tizenhárom éves volt. Közös volt a hobbijuk, egy társaságba keveredtek, így ismerkedtek meg. Első látásra szerelem volt az övék, még úgy is, hogy anyukám nem tudta, mi az, hogy szerelem, vagyis érezni még biztos nem érezte, maximum az óvodában. Teltek a napok, a hónapok, ők pedig még mindig hetente találkoztak. Az évek során pedig szoros barátság alakult ki közöttük. Öt év ismeretség, barátság után úgy gondolták, hogy megpróbálják egy párként. Tiniszerelemnek indult, hiszen anyukám még mindig csak tizennégy éves volt.

Nem múlt közöttük a láng, így idővel megtörtént az eljegyzés, az összeköltözés és a házasság is. Boldogan építették a jövőjüket, utazgattak, már amennyi lehetőségük volt erre abban az időben. Amikor úgy érezték, hogy elérkezett a megfelelő időpont, akkor családot alapítottak. Szépen sorjában, három évente születtünk mi, összesen hárman. Így lett teljes az ő kis szövetségük.

Teltek az évek, jártunk nyaralni, síelni, mindenünk megvolt, ami egy általam gondolt tökéletes családnak meg lehetett. Amikor eljött az idő és a lehetőség, családi házat kezdtek építeni, azt mondják ez egy házasságban általában vízválasztó dolog szokott lenni, de a kapcsolatukat ez sem tudta megtörni. Bár gyerek voltam még, de egy csepp feszültséget sem éreztem otthon. Sőt, az mindent elárul róluk, hogy belevágtak egy újabb építkezésbe is pár évvel később.

Támogatták egymást mindenben. Ha nehézségeik akadtak, megoldották azokat. Ha az egyikük bánatos volt, felvidították egymást, ráadásul nem találkoztam apukám humoránál jobbal. Náluk tökéletesebb párossal még nem találkoztam. Lehet, hogy elfogult vagyok, de köszönöm, hogy egy ilyen csodálatos példa volt a szemeim előtt.

Idilli volt minden, kezdtünk felnőni, a szüleim pedig már azt az időszakot tervezték, amikor mi pár év múlva kirepülünk. Utazások, kalandok, közös hobbik - minden volt azon a listán, ami egy idősödő, még mindig szerelmes házaspár életébe elfér. A tökéletesnek hitt élethelyzetbe belecsapott a villám. Nem szólhat minden a boldogságról...

Apukám rákos lett. Egyik pillanatról a másikra belebújt az ördög legalattomosabb fajtája: hasnyálmirigyrák. A legjobb ember volt a Földön, nem voltak ellenségei, mindenki szerette, segített, ahol tudott. Miért pont ő? - merült fel bennünk a kérdés, amire a mai napig keresem a választ. Anyukámat ekkor láttam először szomorúnak. Itt kezdett felszívódni az a 35 éve tartó rózsaszín köd, amiben eddig éltek. Beköszöntött a valóság.

Két hónapot jósoltak neki. Tessék? Egyik pillanatról a másikra el kellene fogadnom, hogy két hónap múlva nem lesz apukám? 17 éves voltam, kamasz, épp lázadni kezdtem volna, helyette pedig minden időmet apával töltöttem, nem jártam bulizni, iskola után mentem egyből haza. Minden időmet apával szerettem volna tölteni. Az ő akaratának és erejének köszönhetően ebből a két hónapból két év lett.

Halála után anyukámban megszakadt valami. Évekig csak lebegett, nem találta a helyét a világban. Majd egyszer megkérdeztem tőle, mi tenné őt boldoggá? "Bohóchalakat szeretnék látni" - jött a válasz tőle. Így iratkozott be egy búvártanfolyamra. Akkor láttam újra boldognak.

Az évek múlásával a társ is elkezdett hiányozni az életéből. Igyekszik találni valakit maga mellé, de olyan elvárásokat állított fel, amiket lehetetlen egy "átlagos" férfinak megugrania. Vágyik a szeretetre. De vajon tud újra szerelmes lenni? Talál olyan férfit, akit el tud fogadni?

Nyitókép: Shutterstock