Nem én választottam az anyaságot, az anyaság választott engem

Húsz éves voltam, amikor megismertem őt. Egy társkereső applikáción találtunk egymásra, egyszer-kétszer találkoztunk is, de akkor nem lett belőle több. Nem akartunk komoly kapcsolatot. Így eltávolodtunk egymástól, de én sosem felejtettem el őt. Követtem a közösségi médiában azt, hogy épp mi történik vele. Teltek a napok, hónapok és gyengült bennem a vágy iránta. Neki is lett valakije, majd nekem is. Mégis sokszor eszembe jutott, beásta magát az agyamba, a szívem egyik kis zugába.

Eltelt egy év és egyszer összefutottunk az utcán. Ugyanolyan sármos volt, mint korábban. Váltottunk pár szót, de sietett, így nem sokat tudtunk meg egymásról. A szívem hevesebben vert a találkozás után, s ő újra beköltözött a fejembe. Csak rá gondoltam. Tudom, felmerült bennetek a kérdés, miszerint ,,hogyan érezhetek így iránta, ha csak párszor találkoztunk"? Nos, van olyan, amikor az első pillantásból érzed, hogy ő az igazi.

Este is még körülötte jártak a gondolataim. Nem tudtam kiverni őt a fejemből. Végül bevonzottam. Reggel egy pittyenésre keltem, üzenetet kaptam tőle. Izgatott voltam, de tudtam, hogy nem szabad egyből megnéznem, hiszen az olyan, mintha vártam volna, (vártam is) de ezt ő nem tudhatta. Fél óra múlva úgy éreztem, mostmár itt az ideje elolvasni. Fürgén szaladt a szemem a következő sorokon: "Szia Nusi! Jó volt tegnap látni. Sajnálom, hogy nem tudtunk többen beszélgetni, lenne kedved beülni valahova valamikor egy kávéra? Szeretném tudni, hogy mi van veled."

A szívem hevesebben kezdett verni, remegő ujjakkal válaszoltam: "Szia Gergő! Örülök, hogy megkerestél, nekem a délutánjaim szabadok. Amikor neked is jó, akkor találkozzunk!"
Megbeszéltük másnapra a találkozót. Olyan volt, mintha nem maradt volna ki egy perc sem az életünkből. Csak beszéltünk és beszéltünk. Lassan egymás mindennapjainak részesei lettünk. Két hónap múlva már nála laktam. Boldogok voltunk, szerelmesek és még mindig piszkosul fiatalok.
Fél éve tartott ez a rózsaszín köd, amikor nem várt dolog következett be. Teherbe estem úgy, hogy folyamatosan védekeztünk. Vagyis azt hittük... Talán egy tabletta kimaradhatott, de úgy voltunk vele, hogy ha egyet később veszek be, abból nagy baj nem lehet, hiszen már évek óta szedem.

Nem akartam anya lenni. Vagyis de, de nem huszonegy-két évesen, egy friss párkapcsolat elején. Én még mindig éreztem, hogy ő az igazi, vele szeretném leélni az életemet, neki szeretnék gyerekeket is szülni. Kicsit későbbre terveztem, de tudtam, ha így alakul, akkor meg szeretném tartani. Ő is így volt vele, sokat beszéltünk erről, vajon jó lesz? Meg tudjuk oldani? Neki volt egy lakása, ami nem volt túl nagy, de legalább fedél volt a fejünk fölött és itt el tudtuk kezdeni egy családként az életünket. Megtartottuk. Kaptunk a családtól, barátoktól hideget-meleget. Voltak, akik elfordultak tőlünk, hiszen milyen felelőtlenek vagyunk... Anyósom azt mondta - nem túl kedvesen -, hogy férfit így megfogni senki nem tud, mint én. Azóta már alakul a kapcsolatunk, mert látja, hogy jó felesége vagyok egyszem fiának és jó anyja az unokájának. Igen, közben össze is házasodtunk, még abban az évben, mielőtt a kisfiunk megszületett volna.

Boldogok vagyunk, szeretjük egymást, szeretnénk végre nagyobb lakásba költözni, de itt is azt kapjuk, mint a gyerekvállalásnál, hogy nem fog sikerülni, nem vagytok rá képesek, felelőtlen döntéseket hoztok és nem gondoltok a jövőtökre. De gondolunk a jövőnkre, pont ezért szeretnénk fejlődni és mindent meg szeretnénk adni a családunknak, s szeretnénk, ha pár év múlva bővülne. A gyerekünk pedig köszöni szépen jól van, sose volt beteg. A leghuncutabb fiú, akivel valaha találkoztunk, egyszerűen csodálatos az életünk és senki más véleménye nem számít.

Nyitókép: Shutterstock