Mióta megismertelek, minden felborult az életemben, s milyen jó, hogy így lett

Egyedülálló anyaként maximum a gyerekem aludt velem rajta, amit imádtam és nem bántam, hogy elfoglalta a párnámat, a takarómat, csak óvatosan oda bújtam hozzá és beszívtam azt az édes, angyali sütemény illatát, miközben aludt. De leginkább egyedül fetrengtem, terpeszkedtem benne, hol háton, hol mellen, hol karom lábam szétvetve, mint egy hóangyal. A lényeg azonban az volt, hogy rengeteg helyem volt. Most meg itt fekszik mellettem a férjem, és nem férek el.

Na, nem azért, mert az ágy összement volna. Dehogy! Azért, mert az emberem úgy szeret aludni, ha egészen közel passzírozódik hozzám, lehetőleg úgy, hogy minden négyzetcentiméterünk összeérjen, még egy bolha is visítana közöttünk. Rendszeresen elkobozza a közös takarónkat, ami bármilyen hatalmas is legyen, az éjjel folyamán valahogy mégis csak egy szerencsétlen kis csücsök marad nekem belőle, amit kínomban ide-oda ráncigálok magamon, hogy sehol ne lógjak ki. Meg aztán vándorol.
Elindulunk közösen, összegömbölyödve aludni, normális keretek között, középen összetapadva, mindenkinek rengeteg helye van.

Aztán meg arra ébredek valamikor hagymázasan, hogy se takaró, se hely. Ugyanis be vagyok préselve az ágy és a fal közötti 15 centis helyre, úgy fekszem, mint egy élére állított deszka, merevre kényelmetlenedve. Ilyenkor még annyi hely sincs, hogy legalább kinyújtsam a lábam, meg sem próbálom. Hiú ábránd az egész. Úgyhogy fekszem és hol vihogok, hol szentségelek, vagy a kettőt egyszerre és arra gondolok, mennyire szeretem én ezt az embert. És lapítok. Olyan jó érzés.

Egyik éjszaka aztán nem tudtam visszaaludni, kezdtem fázni is, akárhogy próbálkoztam, valahol a takaró oldalainál alattomosan mindig bekúszott a hideg. Az emberem aludt, mint akit levertek, de olyan pozitúrában, hogy sehogy sem fértem hozzá. Feküdtem némán, nem gondoltam az égvilágon semmire, csak benne voltam a pillanatban, a bársonyos sötétben, hallgattam az otthonunk és a többiek alvásának neszeit. Messze volt még a reggel, gondoltam, valahogy csak meg kell oldani ezt a helyzetet. Nem volt szívem erőteljesen felébreszteni az emberemet, így hát nagyon finoman simiztem, cirógattam, közben sustorogtam: "Szerelmem, kérek szépen takarót". S láss csodát, átcsapódott az oldalamra egy kupac. Alig bírtam ki, hogy hangosan fel ne nevessek. De még mindig nem volt jó, mert hely továbbra sem akadt. Ment tovább a simi és a sustorgás: "Szerelmem, megfordulsz?"

A válasz egy mordulás, a férjem úgy dobta át magát a másik oldalára, hogy egy bálna megirigyelhette volna, s úgy, ahogy volt, alig ébren, félig álomban úgy odavágta magát hozzám, hogy nyekkentem. Befészkelte magát a szokott helyére és már horkolt is tovább. Most már hely is volt, takaró is volt, összebújás is volt, helyreállt a világbéke, én is elaludtam. Reggel aztán, mikor ágyba kaptam a kávét, teát, reggelit, újra eltűnődtem.

Én soha, senkivel nem tudtam aludni. Voltak nyilván kapcsolataim, de az alvás, az más kérdés. Nálam ez mindig sarkalatos pont volt. Imádtam egyedül aludni. Ha felébredtem, olvastam, visszaaludtam, vagy ha nem sikerült, felkeltem festeni, írni, mikor mit.

Utána a következőt, a rá következőt és a többit is. Akkor már kezdtem gyanakodni, hogy na, a jól bejáratott kis éjszakai életemnek vége van, minden felborult az ember érkezésével.

Egyáltalán nem bántam, sőt: hihetetlen gyorsan ráéreztem az ízére, s most már ott tartok, ha nincs otthon, ha elmarad dolgozni pár napra, tudok ugyan aludni, de már nem az igazi. Órákig fészkelődöm nélküle a hatalmas ágyban, ahogy ő szokta mondani, keresem a helyem, mint a telepített ponty. Néha olyan erősen érzem a hiányát, hogy szinte látom és érzem magam mellett a testét, akkor letarol végre az álom. De tény, minden felborult. S milyen jó, hogy így lett.

Imádok vele elaludni, ébredni, reggelente ágyba kapni teát, kávét, reggelit, imádom az esti összebújásokat, öleléseket, vallomásokat, a jó reggelt szerelmem, úgy szeretlek ébresztéseket. Imádok éjjel hozzá bújni, hozzá tapadni, félálomban is vándorolva egymás felé, egymáshoz, imádom hallgatni, ahogy szuszog. Megéltem, hogy most már nélküle nem tudok aludni. Ezt soha nem gondoltam volna, de nagyon jó, hogy így „felborította" az életem.

Nyitókép: Shutterstock