Azt hittem, csak egy férfi vagy, de számomra halálos méreg voltál

A kezedbe tettem az életemet. Rád bíztam az álmaimat, a titkaimat. Hittem benned, hittem a közös jövőben. Sokáig azt gondoltam, hogy egy igazi bástya vagy mellettem, de nem voltál más, mint egy eleven rombológép, és elpusztítottál mindent, amit én felépítettem. Már az elején sejtettem, hogy fájni fog, ha hagyom, hogy beférkőzz a világomba - igazából nem is hibáztathatlak emiatt. És nem tudom, sajnálom-e, hogy véget ért a kapcsolatunk, mert minden mérgező szokásod ellenére imádtam a veled töltött időt.

Mert te voltál az, aki a legjobban értett a testemhez. Akinek megmutattam minden arcomat - a legbájosabbtól a leghangosabbig. Egyfolytában vágyódtam utánad, hisz megtanítottál arra, hogy függjek tőled. Ellentmondásos volt ez a szerelem: szeretkezésekkor a bőrömön éreztem fojtó leheletedet, mégis szabad madár módjára szárnyaltam. Minden rezdülésemet magadnak követelted - nem csak az ágyban -, elvéve ezzel az életemet. Te viszont soha nem engedtél be a tiédbe.

Nem tudtam, hogy már rabja lettél lelked szörnyű ürességének. Ez persze nem feltétlenül a te hibád, de sosem akartál önmagadon változtatni. Én meg nem vettem észre, hogy kiveszett belőled a szeretet iránti vágy. Minek is dolgoztam olyan keményen érted és a kapcsolatunkért? Hiába indítottam támadást a démonjaid ellen, nem menthettelek meg. Érzéketlen, rideg, kiégett férfi lettél.

Különös paradoxon ez: a hatásod alatt valahogy éber maradtam. Bámultalak tágra nyílt szemekkel, de nem azt láttam, aki előttem állt. Elfedted az igazi énedet, mert tudtad, hogy a valóság nem lenne ilyen kegyetlenül csábító. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy soha nem nyerhetek veled szemben. Manipuláltál, hazudtál, és visszaéltél mindennel, amit neked adtam. De olyan ügyesen csináltad, hogy sokáig nem is értettem, mire ment ki a játék. Alattomos módszerekkel juttattad belém a mérget, és magaddal vitted az ellenszert...

Nyitókép: Shutterstock