Nem vettem észre azokat a vészjósló jeleket, amik a kapcsolatunk végét jelezték

Vajon, ha időben felfedezem ezeket a jeleket, az változtatott volna bármin is? Azt hiszem, még mindig nem sikerült magam túltenni a szakításunkon.

Talán csak nem akartam észrevenni ezeket a jeleket, elengedtem ezeket a fülem mellett, hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal, kapcsolatunk ugyanis már a végét járta. Kihűlt, érzelemmentes lett az egész.

Miért van az, hogy sokszor egy ellaposodott kapcsolatban tengődünk ahelyett, hogy lezárnánk és továbblépnénk? Vagy egyáltalán miért engedjük, hogy ellaposodjon? Miért nem teszünk bele több energiát, miért nem dolgozunk a kapcsolatunkon? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorakoztak a fejemben. Őszinte leszek: egyikre sem tudom a választ. És ez a válasz is egyoldalú, hiszen már nem vagyunk együtt Dáviddal, így az ő helyében nem tudnék válaszolni, pedig egy kapcsolatban mindig kettőn áll a vásár. 

Talán arról tudok írni, mik voltak ezek a vészjósló jelek az én esetemben. Az egyik ilyen, ami megkongatta azt a bizonyos vészharangot az volt, amikor kezdtem azt érezni, hogy Dávidot egyáltalán nem érdekli, miről beszélek. Míg az elején szinte itta a szavaimat, a végén inkább elengedte ezeket a fülei mellett. Nem voltak bensőséges beszélgetéseink, szemben az elejével, amikor hajnalokig képesek voltunk egymás fülébe duruzsolni. Aztán ott voltak a kimaradozásai, míg korábban mindenhová vitt magával, szépen beilleszkedtünk egymás baráti társaságába, később lassan, de biztosan leépített a baráti látogatásairól, de már abban sem vagyok biztos, hogy a barátaival találkozott. Aztán ott van az a sok apróság, ami mind hozzáadódott a szakításunkhoz. 

Forrás: Shutterstock

Egyik este otthon vártam Dávidra, hogy pontot tegyünk ennek az egésznek a végére, és megbeszéljük a megbeszélhetetlent, de az én kedves párom nem tisztelt meg azzal, hogy hazaérjen a megbeszélt időpontra, így fogtam magam és elkezdtem összepakolni. A lakás, ami egykor meleget árasztott magából, kihűlt rideg hellyé vált, és már nem azt jelentette, mint az elején.

Este 10 óra van, Dávid még sehol, én pedig itt ülök a szekrényből kihalászott ruhakupacon. Ahogy a ruháimat a kanapéra teszem, tekintetem átsuhan a nappaliban található polcunk képeire. Odasétálok, hogy egy pillantást vessek a közös fotókra. Ahogy az egyik legemlékezetesebb közös nyaralásunk fotóját a kezembe veszem, könnyek szöknek a szemembe. Én tényleg azt szerettem volna, ha Dávid is kicsit jobban küzd a kapcsolatunkért, nem pedig elmenekül előlem. 

Most azonban már én sem tudok mást tenni, minthogy továbblépek, és nem tekintek többé vissza a múltba, mert azzal csak magamat büntetném és nem tudnék elszakadni az emlékétől, ugyanis mint kiderült, az égiek bennünket nem egymásnak teremtettek.

Éjfél van. A bőröndöm a bejárati ajtóban vár. Még egyszer körülnézek a lakásban, az alig fény most meghittséget kölcsönöz a nappalinak, de ez csak a látszat. A valóság szinte azonnal arcon csap, ahogy kinyitom az ajtót, és elhagyom az egykori közös családi fészkünket.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek