Repes a szívem, mert megélhettem, hogy visszatért az ABBA

A zene pihentet, segít fókuszálni, a megfelelő vágányra tereli a gondolataimat, elcsendesíti a felesleges hangokat a fejemben. Ilyenkor nem hallom, ahogy a problémák megállás nélkül duruzsolnak. Ez persze nem mindig működik, sőt előfordul, hogy a szomorú, sötétebb dalok csak felerősítik ezeket az érzéseket, és még mélyebbre húznak, de erre is szükségem van.

A zene fel is tud pörgetni, erőt és ritmust ad bizonyos helyzetekben, motivál abban, hogy még jobb legyek. Az ilyen esetek a ritkábbak,

Mindig keresem az újabb dalokat és összeállítom belőlük a hangulatomhoz passzoló lejátszási listákat. Vannak azonban olyan biztos pontok az életemben, amik bármikor ki tudnak húzni a bajból. Elterelik a sötét felhőket, támaszt nyújtanak, megoldást adnak a problémákra, és mindig akkor fedezem fel a régebbi kedvenc dalok igaz jelentését, amikor az útmutatásra a legnagyobb szükségem van. Így történt ez Adele esetében is, és így van ez az ABBÁ-val is.

Tudom, pontosabban érzem, hogy mennyi ember tartja őket csak egy tingli-tangli popegyüttesnek, akik szerintük semmi értékeset nem tettek le az asztalra. Igaz lehet, hogy a svéd négyes dalszövegei nem ütnek meg költői magasságokat, a legtöbb daluk már-már közhelyesen a szerelemről szól és könnyebb lehetett összerakni őket, mint egy IKEA asztalt. Minden látszat ellenére, az ABBA viszont pont az egyszerűsége miatt hatott.

Még nem éltem, amikor az ABBA befutott és jócskán a születésem előtt már fel is oszlottak. Nem tudnék visszaemlékezni arra, hol és mikor hallottam őket először, abban viszont biztos vagyok, hogy a gimnáziumban lettem a rajongójuk. A nyári szünethez közeledve a legtöbb órán már csak filmeket néztünk, így láttam például bioszon a Vámpírok bálját, kémiaórán ismertem meg a Family Guy-t és drámán találkoztam az ABBÁ-val. Az egyik osztálytársam hozta be a Mamma Miát.

Ezután nem volt megállás, vacsora mellett újra és újranéztem a kedvenc jeleneteimet, faltam a forgatásról készült videókat és interjúkat, megállás nélkül szóltak a legismertebb dalaik. Amilyen nagy volt a kezdeti fellángolás, olyan gyorsan szorult mindez a háttérbe. Egy idő után már nem őket hallgattam, csak néha meghallottam egy-egy számukat. Nagyjából tíz évnek kellett eltelnie, és érkeznie egy újabb filmnek, mire ismételten felfedeztem az ABBÁ-t. Kiderült, pont rájuk volt szükségem.

Ilyen vagy olyan formában végigkísérték az elmúlt négy évemet, tényleg igazodási ponttá váltak az életemben. Amikor megláttam, hogy visszatérnek, a döbbenettől először csak némán bámultam a telefon kijelzőjét, görgettem a hírt előre és hátra. Szinte a semmiből, hirtelen olyan felfokozott gyermeki türelmetlenség lett úrrá rajtam, amit kiskamaszként, karácsony estéjén, az ajándékbontás előtt éreztem utoljára. Repesett a szívem, hogy megélhetem a visszatérésüket. Akinek csak tudtam, mindenkinek elújságoltam, azt akartam, hogy osztozzanak az örömömben.

Nagyon vártam november 5-ét, az ABBA új albumának debütálást. A svéd együttes ugyanis 1981 óta, azaz kereken négy évtizede nem készített új dalokat és bár nem éltem, amikor a csúcsra jutottak, mégis izgatottan vártam a visszatérésüket. Közben kissé féltem is tőle, hiszen mégiscsak eltelt negyven év, rengeteget változott a világ, a popzene és az emberek is mások lettek.

Szerencsére ez a hatalmas szünet alig érződik a most megjelent dalokon. Olyan, mintha abba se hagyták volna: ugyanolyan a hangzás, ugyanúgy cseng a két hölgy hangja és olyan ABBÁ-s az egész, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon ennyi év után ott folytatni, ahol korszakokkal ezelőtt befejezték.

Nincs rajta nagy partisláger, a Voyage címet viselő korong egyik dalából sem lesz új Dancing Queen vagy Waterloo, viszont így is ez a legnagyobb ajándék, amit Agnetha, Anni-Frid, Benny és Björn a rajongóiknak adhatott. Azoknak, akik a kezdetektől fogva szeretik őket, és azoknak, akik utánuk születtek.

Nyitókép: Facebook/ABBA