Nem vagyok hülye, csak a saját ritmusomban élek

Mindannyian mások vagyunk. Más élethelyzetekkel, más adottságokkal, másfajta múlttal. Ideje lenne megértenünk, hogy mindegyikünk másfajta ritmusban mozog. És ezt végre elfogadnia a többieknek is.

Elfogadnia a társadalomnak, a főnöknek és a családnak is. Mert sok esetben, pont a szüleink felelőssége, hogy később mennyire tudjuk felvenni a ritmust. Gondoltad volna?

Egy évvel korábban

Amikor az iskola-előkészítőre jártam, leginkább rajzolni szerettem. Erdőt, virágokat, királynőket. Szívesen elidőztem a részletekben, égszínkék szemeket és bíborvörös ajkakat színezve a koronás arcokra. Jól éreztem magam. Aztán jött az alkalmassági megmérettetés, ahol eldől érett vagy-e az első osztályra.

A tanító nénik azt tanácsolták a szüleimnek, hogy jobb lenne egy évet még várni, ám apukámék másként gondolták. Mivel sokan voltunk tesók és a a könyveket egymástól örökölve használtuk akkoriban, - demográfiai robbanás kora – sehogy sem jött volna jól, ha egy év kimarad. Így aztán, idő előtt kezdtem az első osztályt, pont egy évvel korábban, mint kellett volna.

A múltunk meghatározza a jövőnket

Hogy ez mennyire határozta meg a későbbi éveimet és úgy „en bloc" az életemet? Nagyon!
Mert, mi van akkor, ha idő előtt küldenek a szüleink iskolába, ha még nem értük utol magunkat és nem tudjuk felvenni a ritmust a többiekkel. Akkor bizony lemaradunk. Ahogy velem is történt.

Elsős koromban iszonyú lassan ment minden, és ezért sokat sírtam. Úgy éreztem, hogy az amúgy is nehéz iskolatáska, teles teli van ólomsúlyú kövekkel és bántja a hátamat. Elég korán gerincferdüléses lettem, és ez egyre fokozódott, hiába volt a gyógytorna és úszás, így is sok volt a teher.

Forrás: Shutterstock

Szégyellősen az öltözőben

Míg az osztálytársaim percek alatt átvették a tornaruhájukat, én még komótosan kötözgettem a cipőfűzőmet az izzadtságszagú öltöző megsárgult padján görnyedve. Azt azért hozzá kell tennem, hogy kislányként eléggé szégyellős voltam, és ez is hozzájárulhatott az időhúzásomhoz. Azt éreztem, mindenki előttem jár, a kötélmászásról és a bakugrásról nem is beszélve.

Mindig fáradtan értem haza, és a véremből is kevesebb volt, azt mondták. Mindenféle étvágygerjesztőkkel tömtek, emlékszem a csukamájolajtól folyton öklendeztem....Nem volt nekem semmi bajom, csak hagyniuk kellett volna anyukáméknak még egy évet játszani, megtalálni a ritmusomat, ahogy önmagamra is könnyen rátaláltam.

Kegyetlen gyerekek

A suliban a csúfolódás egyáltalán nem állt távol az iskolatársaktól. A kicsik is tudnak ám kegyetlenek lenni, ugye emlékeztek? Mondjuk a bilifrizurám és az akkori öltözködésem, csak megkönnyítette a dolgukat. Nekem sem tetszett az, amit a tükörben láttam, de nem volt beleszólásom.

Az írásórán gyöngybetűket karcoltam a füzetbe és a fogalmazásomat hangosan felolvasva dicsérte a tanító néni. Már akkor éreztem, hogy nekem ez zsigerből jön. A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben és versenyt futva kéredzkedtek a papírra. Szépen írtam, csak lassan. A tartalom, külalak és helyesírás is ötöst érdemelt, ám a számtanban és a tornában alulmaradtam.

Nem voltam hülye, csak nem volt időm felkészülni saját magamra. Volt egy ritmusom, amiből kizökkentettek, és ezt egyre rosszabbul viseltem. Rajtam kívül, a bizonyítványom sínylette meg, és amikor apum azt mondta év végén, hogy - kislányom ez a bizonyítvány, bizony hitvány, elkezdtek potyogni a könnyeim.

Évekkel később, aztán kezdett kibontakozni, mi is az én erősségem, és nem meglepő módon, az írás maradt az első helyen, majd rögtön követte azt a rajz. Akármilyen jóga, pilates vagy angol órára iratkoztam be, sehogy se tudtam felvenni a versenyt a társaimmal. Maradtak a magántanfolyamok, és a kreatív munkák. Azok, ahol kellő idő jut magamra és sokkal inkább a minőség, mint a mennyiség a fontos.

Mostanra elfogadtam, hogy nem tudom és nem is akarom magamat megerőszakolni. A korlátok a védelmem érdekében emelkednek magasabbra. Sokkal jobb mindenkinek, ha hagynak a magam ritmusában tevékenykedni. Mert ez vagyok én. Így tudok kiteljesedni.

Olykor elgondolkozom azon, mi lett volna, ha a szüleim hagynak még egy évet játszani. Hogyan változott volna az életem. Lehettem volna óvónő, pszichológus vagy atléta? Ki tudja...
Az már egyszer biztos, ha valaki nem a maga idejében kerül a helyére, akkor az nincs is a helyén. Mennyi mindent meg lehetne előzni, ha a szülők hallgatnának azokra, akik jobban értenek gyermekeik iskola-érettségéhez, mint ő maguk. Mert minden kicsiben kezdődik és aztán a nagy lesz a kicsi kivetített tükörképe.

Ezek is érdekelhetnek