Ismét egy olyan nőbe szeretett, aki miatt elveszítette egy barátját. Engem

Tudom, hogy mindig szemrevalónak találta, hogy fantáziált róla, de ő van olyan rendes és kedves, hogy amiről úgy ítéli, hogy törhetetlen, abba nem rondít bele.

Nyár óta tart. Érzékeltem, hogy nem keres. Feltűnt, hogy nem ír, nem hív, hogy a bajtársiasságunk valahol a messzi múltban keresendő. Milliószor végigfuttattam, mi lehet az oka, majd elfogadtam, hogy az élet bizonyosan két külön utat jelölt ki nekünk. Más irányba kell haladnunk.

Egy árnyalattal jobb lenne a helyzete, ha nem azért tudtam volna meg úgy és akkor ahogy, mert nem akarta, hogy aznap más újságolja el ezt a pletykát, hanem, mert ő kerít rá alkalmat és időt, hogy személyesen mondja el. Azonban félelem és gyávaság dolgozott e tett mögött. Félt, hogyha gyorsan ő nem rendezi e szálat, e vallomást, s mástól tudom meg, csalódottságom végtelen lesz. Ám így is az.

Ahogy elmondta, úgy éreztem tőrt forgat barátságunk képzeletbeli szívében. Zokogás tört fel belőlem abban a pillanatban, később a délután folyamán, majd este lehunyva álomra a szemem. Csak ennyit tudtam mondani: "Úgy érzem, ezt most fel kell dolgoznom. De bízom a döntésedben és abban, hogy boldog vagy." "Nagyon szeretve vagyok Dóri és sosem volt ilyen bánásmódban részem, mint vele. Kérlek ne félts" - válaszolta.

Arra gondolok, hogy ettől valahol, mélyen mindig féltem. Attól, hogy eljön a pont, hogy ha valakit esetleg választ az engem egykoron bántó társaságból, azzal elvesztem a bizalmasomat. Mégis, hogy oszthatnám meg legféltettebb gondolataimat, titkaimat, ha egy olyan emberrel fűzi össze szerelem, akitől óvom és féltem életem minden szegletét?! Nem akarom, hogy tárgya legyek bárminemű szóbeszédnek, rosszindulatnak vagy hogy bármikor is a szájára vegyen.

Úgy hittem, ha eltávolodom attól a közegtől, akkor magam mögött hagyhatom a múltamat és a sérelmeket. Ám a barátom ott maradt és részévé vált e közösségnek, mely őt nem építi, csak visszahúzza.

Fáj a döntése, mert féltem. Ismerem és tudom, milyen ez a nő és félek, hogy ismét szenvedni fog a szerelemtől – vagy legalábbis, amit annak hisz. Játékos és veszélyes, és éppen ez az a kombináció, ami képes a pokolba dönteni bárkit. Másodszorra veszít el legjobbnak hitt barátai közül egyet, egy nő miatt. A korábbi ilyen esetnél azzal bíztattam, hogyha igaz barátok vagytok, akkor össze fog hozni az élet titeket és meg fogjátok tudni ezt beszélni. Ironikus, hogy most én vagyok a hátrahagyott barát.
Mit tanácsolok akkor magamnak?

Tudom, hogy racionálisan mi a helyes. Tudom azt, hogy nem szólhatok bele egy olyan döntésbe, amit a szív diktál, valamint, hogy senkinek sem lehet megmondani, mit csináljon. Így nincs döntő szerepe annak, hogy én hogyan érzek a barátom döntésével kapcsolatban. Azt kell megvizsgálni, hogy engem miért érint ez így. Hiszen az én érzésem, ahogy én reagálok, csakis rólam szól. Senki másról. Bizalmat adni és elfogadni azt, amire az ellenállás nem használ. A feladatom, hogy az érzéseim mélyére ásva megnyugvásra találjak.

Nyitókép: Shutterstock