Bocs, de mi nem vagyunk egy szinten...

Bocs, de mi nem vagyunk egy szinten" - írta nekem egy pasi évekkel ezelőtt virágnyelven, ami mondanom se kell, akkor nagyon rosszul esett. Leginkább azért, mert akkor kivételesen nem éreztem úgy, hogy kevesebb lennék nála vagy nem lennék elég jó. Mint kiderült, rosszul éreztem.

Két hónapja voltam együtt Péterrel, találkozgattunk, együtt töltöttünk néhány hétvégét, ismerkedtünk. Nem állítom, hogy dúlt köztünk a szerelem, de alakulgatott a kapcsolatunk. Ő már egy komoly férfi volt, elvált, két gyermekkel, saját céget vezetett, fontos volt számára az egészséges életmód. Emlékszem, tőle hallottam először a biosamponról és mosószerről, de még a zöldség is bio volt, amit megvásárolt. Én akkor épp egy multinál dolgoztam, nem voltak világmegváltó terveim. Ha úgy volt kedvem, a McDonald's-ba is betértem. Nem igazán érdekeltek a bio termékek, de felnéztem Péterre, hogy őt igen. Úgy éreztem, sokat tanulhatok tőle és ez arra motivált, hogy én is kihozzam magamból a maximumot.

Történt aztán, hogy a családommal elutaztam Spanyolországba, így Péterrel Facebook-on tartottuk a kapcsolatot. Pár nap után feltűnt, hogy soha nem írja, hiányzom vagy várja esetleg, hogy hazamenjek. Nagyon rossz érzésem támadt és gondoltam, kiugrasztom a nyulat a bokorból, így küldtem neki egy (szerintem) szexi bikinis szelfit. Semmi reakció. Talán annyit írt, hogy „aranyos". Akkor már biztos voltam abban, hogy ez nem jó jel, úgyhogy nem bírtam tovább és rákérdeztem, hogy egyáltalán nem hiányzok neki? Nem nagyon tudott erre mit válaszolni, hebegett-habogott az én sikeres pasim. Mint kiderült, neki fel sem tűnt, de valójában tényleg nem hiányoztam neki és arra is rájött, hogy nem szerelmes belém.

Forrás: Shutterstock

Mire hazaértem a nyaralásból, már a szakítás szélén álltunk. Ő időt kért átgondolni a dolgokat, én pedig teljesen magamba roskadtam. Pár napra rá aztán jelentkezett, hogy találkozzunk, de ezt is olyan kelletlenül tette, hogy megkértem, írja le inkább, mire jutott kettőnkkel kapcsolatban. Nyilván nem ő volt az első férfi az életemben, aki visszautasított, de talán ez volt az egyik legfájóbb, ő ugyanis nyíltan leírta, hogy szerinte nem vagyunk egy szinten: nagyon más élethelyzetben vagyunk, más fordulatszámon pörgünk és szerinte nem ugyanazt akarjuk az élettől. Amikor visszakérdeztem, ezt mégis hogy érti, jött a megsemmisítő válasz: „Ha nem érzed, nem biztos, hogy le akarom írni... Nem akarlak megbántani. Nem a te hibád." Annyit azért elárult, hogy nagyon más sztoriban vagyunk mi ketten, - jelentsen ez bármit - és neki olyan nőre van szüksége, aki húzza őt előre.

Akkoriban ez nagyon rosszul esett, hisz virágnyelven csak kimondta, hogy kevés vagyok neki. Hiába vagyok csinos, aranyos, szórakoztató, hiába érezte jól magát velem, ahhoz nem voltam elég, hogy belém szeressen. Valójában nem tudta, én mit akarok az élettől, hisz soha nem kérdezte, s talán nem is a nőt nézte bennem, hanem azt, hogy mit (és mit nem) értem el az életben. Persze mindenkinek joga van ahhoz, hogy a másik orra alá dörgölje a maga igazságát és az is teljesen rendben van, ha nálam jobb nőre vágyott. Ám ezek a mondatok akkor földbe döngölték az amúgy is alacsony önbizalmamat és a női önbecsülésemet.

Talán ez volt az első és utolsó alkalom az életemben, amikor egy férfi ilyen nyíltan az arcomba vágta, hogy nem vagyok elég jó neki. A sors fintora, hogy aztán összeszedtem magam, vállalkozásba kezdtem, elkezdtem tanulni egy német egyetemen, megvalósítottam az írói álmaimat és (tőle függetlenül) elkezdtem bioboltba járni és egészségesebben élni. Többször eszembe jutott az évek folyamán, vajon így már elég jó lennék neki?

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek