Neked túl sok vagyok, másnak túl kevés

Nemrég leveleztem egy sráccal, aki elég hamar lerázott azzal a dumával, hogy túlságosan érződik a kommunikációmon a pszichológia iránti érdeklődésem, és így ő nem látja értelmét a folytatásnak.

Azt hiszem, a visszautasítást sosem lehet igazán megszokni, sőt, minden egyes alkalom egy újabb késdöfés az ember szívébe, egy újabb bizonyíték, hogy nem elég jó senkinek.

Emlékszem, az első párom sokat veszekedett velem amiatt, mert szerinte túl kihívóan öltözködtem (szűk farmert hordtam). A következő pasimnak az volt a baja, hogy túl vékony vagyok és nem vagyok eléggé nőies. Azt is megkaptam egy exemtől, hogy nem tud belém szeretni, mert nem vagyok elég ambiciózus és nem motiválom őt eléggé. Volt olyan párom, akit az zavart, hogy túl érzékeny és sértődékeny vagyok. De volt olyan is, aki szerint úgy öltözködtem, mint egy negyvenes nő, mert szerinte 35 éves koromban miniszoknyát és haspólót kellett volna hordanom. Anyám szerint nem vagyok toleráns, apám meg kikészül a kalandor énemtől.

 

Nem tudom, volt-e valaha olyan, aki teljesen elfogadott olyannak, amilyen vagyok. De, talán a macskám igen, ő feltétel nélkül szeret. Igaz, neki nincs is más választása.  

Sokszor azt gondoltam, ha valaki még egyszer azt mondja, hogy nem akar kapcsolatot velem, nem szerelmes belém, nem engem választ, túl sok vagyok, vagy épp túl kevés, azt nem élem túl. Annyira telítődtem már a sok visszautasítással, hogy úgy éreztem, nem tudok még egyet elviselni. Aztán érdekes módon mindig túléltem, mindig tudtam újra szeretni és újabb esélyt adni. De idővel az ember egyre óvatosabb lesz és egyre nehezebben nyit és enged közel magához valakit.

Forrás: Shutterstock

Amúgy nem sajnáltatom magam, én is mondtam elégszer nemet, és nekem se felelt meg mindenki, aki engem akart. Én is éreztem, hogy bár kedves, értékes ember a másik, mégsem mozgat meg, nincs szerelem, nincs kémia. Milyen csúf játékot űz néha az élet. Aki neked kell, ő nem tud téged szeretni, akinek te kellesz, őt meg te nem tudod.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy a társkeresés mennyire egy lélekpróbáló és (néha) lélekölő folyamat. Hányszor kapja meg az ember, hogy az adott személynek éppen miért nem tetszik, miben nem - elég - jó. Valahogy a hibákra mindig nagyobb hangsúly kerül, mint az értékekre. Mintha nem is azt keresnék, hogy mi benned a vonzó, hanem azt, hogy mi nem.

Mennyire nehéz megtalálni azt a társat, akinek úgy vagy jó, ahogy vagy, és mennyire nehéz megőrizni közben az önbizalmadat, hogy amúgy nincs veled semmi baj. Közben ketyeg a biológiai órád, és te egyre nehezebben hiszed el, hogy valakinek végre kelleni fogsz. Lehet, hogy kicsit sérülten, kicsit érzékenyen, már-már tele félelmekkel, de ugyanakkor tele szeretettel, törődéssel és figyelemmel futnál neki egy igazi kapcsolatnak - meg persze azzal a vággyal, hogy ezt a rengeteg jó érzést megoszthasd valakivel.

Sokszor eszembe jut az utolsó párom, aki azt mondta nekem, hogy hálás az összes férfinak, aki nem engem választott, mert így mi megismerkedhettünk. Milyen érdekes, hogy valaki épp azt imádja bennem, amit egy másik exem nem tudott elviselni. Valaki meg pont amiatt a tökéletlenségem miatt szeret belém, ami a másikat irritálta. A szerelem egy megfejthetetlen érzés, jön a semmiből, nem lehet kontrollálni és befolyásolni. Vagy van, vagy nincs.

Úgyhogy soha nem azzal van a baj, ha nem kellünk valakinek, igazából az mindig csak egy jel, hogy nem a megfelelő emberrel akadtunk össze. Tudjátok, sok békát meg kell csókolni, hogy megtaláljuk az Igazit. Lehet, hogy sok mindenkinek nem leszünk jók ebben az életben, de egyszer valakinek mi leszünk a legjobbak.

Németh Ágnes

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek