A világ folyton görbe tükröt tart elénk: nem vagyok hajlandó úgy élni, hogy csak a rosszat látom

Időnként önkéntes száműzetésbe vonulok. Amellett is, hogy rendszeresen töltődöm az egyedüllét csöndes perceiben, mert így is sok néha, ami kívülről ömlik.

Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, az unásig tudnám ismételgetni, hogy amin a fókusz, azt erősítem, annak adok erőt, amit észreveszek, olyanná lesz a világom.
Hiszem, hogy jó emberekkel is történnek rossz dolgok, és ez nem karma vagy egyéb önismereti- vagy pozitív életszemlélet hiányában történik. Egyszerűen csak mert a dolgok néha így is működnek egy nem jól működő világban.
Nem hiszek abban, hogy a rossz dolgok fölött szemet kéne hunyni, nem hiszem, hogy álszent módon tolerálni kéne azt, amit nem lehet.
Mégis hiszek abban, hogy azt tapasztalom, ahogy én magam látom a világot. Nem mindig, mert ma a világ nem feltétlenül működik jól.

Elfáradok ebben a mindig mindent lehúzó, szidalmazó, fröcsögő, mindennek nekiugró szemléletben. Abban, hogy szinte divat szidni mindent és mindenkit.

Mintha valami különös, abszurd, groteszk virtussá silányult volna a szabad véleménynyilvánítás: példának okáért, a közösségi oldalakon a legegyszerűbb, legártatlanabb véleménykülönbségeken is vérre menő, kritikán aluli módon, szó szerint gyalázzák, sértegetik, bántalmazzák egymást az emberek.
Hiszek Eszterházy Péter szállóigévé vált gondolatától: „Egy bizonyos szint fölött, nem süllyedünk egy bizonyos szint alá."

Forrás: Shutterstock

Olybá tűnik mégis, a közfelfogás nagyon messze áll attól, hogy egyáltalán értse, mit jelent az, attól, hogy más véleményen vagyunk, még nem leszünk ellenségek, nem kell gyűlölni, kiirtani egymást. Attól pláne, hogy a sajátjától eltérő véleményét kulturált módon fogalmazza meg.

Pedig...hallgatni időnként aranyat ér.

Mindennek dacára vannak jól működő dolgok, látom, tapasztalom, hogy igenis vannak emberek, akik fittyet hányva mindenre, csak azért is, jól teszik a dolgukat.Hosszú listát tudnék sorolni - bölcsiben, oviban, iskolákban, kórházban, ügyeleten, szülészeteken, munkahelyen történt pozitív és megható élményeinkről. De minek?
A saját életemben is tapasztaltam - ezért régesrég leszoktam róla -, hogy amikor elkeseredetten harcolva ugrottam neki bárminek, szélsőséges indulatokkal, az eredmény csak egyre rosszabb lett, szörnyű tapasztalásokkal.
Látom, ha valami nincs rendben. De nem vagyok hajlandó úgy élni, hogy csak a rosszat látom, és dühödten, szélsőségesen támadok, hangoztatok, kinyilatkoztatok.
Egyébként sem hiszek már abban, hogy nekem mindenáron, mindig, minden szituációban világgá kell kürtölni a véleményemet, a felfogásomat.

Persze, van, amikor nem lehet hallgatni, amikor hallatni kell a hangunkat, de jobb bölcsen hallgatni: nem kell minden harcot megvívni, nem kell minden kesztyűt felvenni, pláne nem kell vérre menő, lealjasult vitákban részt venni.
Egyre inkább elhatárolódom. Azokkal szeretem körülvenni magam, akik nem azt keresik mániákusan, miben különbözünk, miben vagyunk mások. Akik nem általánosítanak, akik egészséges egyensúlyban gondolkodnak, s nem azt lesik minden pillanatban árgus tekintettel, hol találhatnának egy hibát, amibe beleköthetnek, melynek okán kaján vigyorral, önelégülten közölhetnék: na ugye, te sem vagy tökéletes. Mintha erről szólna bármi is....
Érdekes módon, mégis, megtaláljuk egymást a velünk harmóniában rezgőkkel, létezőkkel.
Itt kezdődik a változás. Az apró sejttől változik meg a nagy egész: Változom én, változik a működésem, változik a világom.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek