Nyílt levél minden férfinak, aki nem mer sírni...

Gondolkodtál már azon, hogy a filmekben mikor szoktak sírni a férfiak? Hányszor és milyen körülmények között?

Leggyakrabban az apává válás fakaszt titeket könnyekre - az mindegy, hogy hányszoros apává váltok éppen. Az is elég gyakori, amikor hosszú idő után - vagy úgy egyáltalán - elismer benneteket például az édesapátok. Igen, azért ő, mert az édesanyátok valószínűleg gyakrabban dicsér meg titeket. Egy anya esetében sokszor a bátorítás eszköze a dicséret, viszont egy apa elismerése teljesen más.

Aztán persze ott van a családi kötelék, amikor életed párjával, vagy a gyermekeddel történik valami szélsőséges esemény - akár pozitív, akár negatív értelemben. Könnyekben mutatkozik meg a féltés, az ismeretlentől való félelem is, ahogy a büszkeség és a meghatottság is. Illetve egy szerelmi csalódással kapcsolatos bánat, vagy rosszabb esetben egy válás is megviseli a férfi lelket. Nyilván, csak tapogatózom, és ez valószínűleg csupán töredéke azon okoknak, amelyek miatt egy férfi is sírva fakad.

Sok férfival beszélgettem a sírásról, és most megpróbálom összefoglalni, mi a közös a véleményükben. Életútjuk során azt tapasztalták, hogy a sírás alul van értékelve, főleg, ami a saját nemüket illeti. Inkább az elfojtás játszik, vagy a törés-zúzás, tombolás, esetleg valami levezető mellék tevékenység, mint a sport, vagy a futás... Utóbbiakat egyébként jónak is találják mind, sőt, a tesóm, Zsombi rendszeresen ezekbe menekült, ha épp valami bánat érte őt az életben.

Például tizedikben, egy osztálykirándulás alkalmával végig nézte, ahogy egy lány rosszul lett a nagy melegben, mentőt hívtak hozzá, és rögtön kórházba szállították. Az osztályfőnök és a két kísérő tanár közül, az előbbivel együtt Zsombi is bement a kórházba. Azért csatlakozott, mert látta, hogy az egyébként sziklaszilárd osztályfőnök úr nem feltétlenül van a helyzet magaslatán - gondolom eszébe jutott a saját, három leánygyermeke. A bátyámnak meg nyilván én, de az adrenalin akkor dolgozott benne és nem engedte felszínre az érzelmeket. Mikor azonban egy hétre rá kiderült, hogy a lány meghalt valamilyen rejtett betegség miatt, Zsombi teljesen összezuhant. Mikor hazajött és elmondta a hírt, a szemei könnybe voltak lábadva, de egyetlen cseppet sem hullajtott el. Napokig járt el futni reggelente, vagy edzett otthon - mindegy volt, csak a fején lehessen a fejhallgató, kizárhassa a külvilágot és mozoghasson.

A keresztapám, Endre, a tűzoltó hőseink táborát erősíti, bő negyven éve. Sok mindent látott már, és abszolút nem szégyelli, hogy egy-egy bevetést bizony utólag megkönnyezett, sőt, volt, hogy a kirendelt pszichológus előtt is szabadon engedte az érzelmekkel vegyült könnyeit. A sírás őt kiürítette, és segített neki másnap újult erővel nekivágni a napnak, az életnek, és az elébe járuló kihívásoknak. A fiának is azt tanítja, hogy nem szégyen sírni, bár a kissrác még csak öt éves, és ő azért még gyakrabban fakad sírva. Ám Endre nem akarja, hogy az általános, férfiakkal szembeni elvárások beszuszakolják a fiát egy szűk skatulyába. Nyilván, anyámasszonykatonáját sem akar faragni belőle, de nem akarja, hogy a fia úgy érezze, sírni szégyen és férfiatlan, ha olyan a szituáció.

Az édesapámat utoljára a diplomaosztómon láttam sírni. A büszkeség túlcsordult benne, mert végig vészelte a küzdelmes utamat, amin eljutottam a diplomáig. Sokféle iskolai elismerésben részesültem a tanulmányaim alatt, de egyikkel sem ríkattam meg. A diploma volt az a pont, aminél a büszkeségét könnyekben is kifejezte.

Úgy gondolom, hogy igenis kell sírni. Nyilván nem mindig, és mindenen, de ha az életben olyasféle öröm, bánat, siker, veszteség, vagy bármi impulzus ér, amitől reflex-szerűen érzed, hogy jönnek a könnyek, akkor ne tartsd vissza - és tök mindegy, hogy melyik nemhez tartozol. Engedd ki, ne hagyd, hogy csak gyűljön és gyűljön, különben egyszer, amikor nem is várnád, ki fog robbanni és akkor már nem tehetsz ellene semmit.

Lendvai Lizett

Nyitókép: Shutterstock