Vidéki lányként Pesten vezetni olyan, mint kötél nélkül bungee jumpingozni

A mélyparkolók, a dugók, a nagy forgalom, a sávtartás, a buszsáv, és a tájékozódás mind-mind olyan szavak, amiket kimondva, vagy olvasva szinte azonnal Budapestre gondolok, és görcsbe rándul a gyomrom.

Bár Budapesten születtem, igazi vidéki lánynak tartom magam, hiszen még csak kétéves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, a Velencei-tónál kezdenek új életet. 20 évesen szereztem meg a jogsimat, és a munkahelyem miatt hamar beláttam, vennem kell egy kisautót, ugyanis a vasúti menetrend nem volt összeegyeztethető a munkámmal. A "probléma" csak az volt, hogy Székesfehérváron tanultam vezetni, és nem a zsúfolt Budapesten...

Apukám mindig azt mondta, hogy aki Pesten tud vezetni, az mindenhol tud. Nem értettem, de most, hogy évek óta vezetek, már tudom, mennyire igaza volt.

Szerencsémre három évig Budapest külvárosában dolgoztam, és azon kívül, hogy autópályán mentem, szinte semmit nem érzékeltem a fővárosi forgalomból. Áldottam is az eget érte, na meg annak is örültem, hogy nem kell hosszú órákon át a dugóban ülnöm a budaörsi bevezetőn. Mivel a munkám miatt néha a belvárosba kellett menni, eljött a pillanat, amikor a volán mögé kellett, hogy üljek, én pedig soha nem felejtem el, mennyire be voltam tojva. Hiába vezettem évekig, Budapest dinamikája egészen más, arról nem beszélve, hogy finoman szólva nem tudok tájékozódni a városban. Hogyan is tudnék, mikor Pesten korábban csak tömegközlekedtem, és azon a néhány kerületen kívül, ahova rendszeresen járkáltam, azt sem tudom, merre vagyok arccal előre? A mai napig összerándul a gyomrom, ha beütöm a GPS-be, hogy Budapest, de már uralom a pánikot, többnyire.

Forrás: Shutterstock

#vidékivagyok

Vidéken is vannak körforgalmak, lámpás kereszteződések és mélyparkolók, de Budapest ebből a szempontból egy sokkal félelmetesebb hely. Tudom, hogy ez pestiként nevetségesen hangzik, az én kollégáim is állandóan ezzel szívták a vérem, de az van, hogy aki nincs napi szinten hozzászokva a fővárosi közlekedéshez, és nincs a tenyerében a város, rutin ide vagy oda, fél Pesten vezetni.

Budapest az a hely, ahol lehalkítom a rádiót beérve a város sűrűjébe, hogy jobban tudjak koncentrálni a GPS-re, mivel anélkül teljesen elvesznék. Ha nincs jel, vagy valami miatt késik az útvonaltervezés, jön a pánik, ugyanis a W betűs útvonaltervező nélkül azt sem tudom Pesten, amit egyébként tudnom kellene. Simán behajtanék egy behajtani tiloson, ha ő így akarja, mert annyira rá vagyok utalva, hogy az már-már szánalmas.

Rettegek a mélyparkolóktól, mert valamit mindig bénázok. Szinte biztos, hogy nem fogadja el azt a bankjegyet az automata, ami épp a pénztárcámban van, vagy nem nyílik a sorompó, vagy elfelejtem elhozni a kifizetést igazoló blokkot és bent ragadok, vagy teljesen másik útra hajtok ki, mint szerettem volna, szóval valami mindig van.

Dugóban araszolni is elég idegőrlő, pláne, amikor sietned kellene, vagy amikor a GPS azt mutatja, 200 méter múlva jobbra kellene kanyarodnod, te pedig a legbelső sávban vagy. Átlagember nem idegeskedik ezen, fogja, kiteszi az indexet, kicsit agresszívan betolja az elejét, és már megy is arra, amerre kell, nem úgy, mint én, aki csak hosszas tépelődés után, izzadó tenyérrel erőszakoskodik, és akkor is csak egy kicsit.

Pesten visz magával a forgalom, jóval gyorsabban hajtasz, mint kellene, de nincs mit tenni, hiszen haladnod kell. Ez csak azért ijesztő, mert sokszor azt sem tudom, hol vagyok. Figyelni kell a buszsávra, a villamosokra, a biciklisekre, akik az autók között flangálnak, mert ilyen kérem szépen nincs vidéken. A legrémisztőbb, amikor a sor elején állva vált zöldre a lámpa, a GPS-em pedig lefagy, és halvány lila gőzöm sincs, merre tovább, és akkor a szűk parkolóhelyekről nem is beszéltem.

Ez van, vidékiként a főváros néha rémisztő, de minden egyes alkalommal, amikor beülök a kocsiba, szembenézek a félelmeimmel, és szép lassan talán megszokjuk egymást...

Nyitókép:Shutterstock

    Ezt olvastad már?