Sosem felejtem el azt a napot, amikor eltűnt a fiam és apám egyik kutyája

Ezek a kutyák, - bár apu egy erdőben lakik, amit lehetetlenség körbe keríteni -, mindig pontosan tudták, hol húzódnak a határok. Ha valaki a figyelmeztetés ellenére hívatlanul érkezett, a két jószág szépen leült, nézte figyelmesen és nyugodtan a bandukoló embert, aki úgy gondolta, átvág a magánterületen, mert rövidebb. Addig nem is volt baj, amíg odabent mászkált, de amikor kifelé próbált haladni, hamar rájött, a lehető legrosszabb ötlet volt erre tévedni. Egy idő után minden környékbeli megtanulta, a hegylakóhoz bejelentkezés nélkül érkezni felér egy kasztrálással.

No, de visszatérve a két kutyára, imádtam őket. Egy kemény és gyönyörű havas télen apunál voltunk a fiammal. Mivel a ház az erdő alján, egy hegy teraszos részén épült, folyton szemmel tartottam a gyerekemet, aki kék overaljában, piros hótaposójában mászkált odakint. Egyszer ráhagytam apura, be kellett szaladnom a házba. Hát, amikor jöttem ki a konyhából, látom, hogy apám trónol a nappali közepén és olvas. Átvágott rajtam az ideg, visszafojtott hangon förmedtem rá:

- Te kint hagytad egyedül a gyereket?! És, ha lezuhan? Vagy bármi baja lesz? - és már rohantam volna ki, de apu nagyon nyugodtan csak bólintott egyet, intett a kezével, hogy lessek ki az ablakon.

Komolyan, leesett az állam a látványtól. A gyerekem a lejtőn mászkált, bóklászott fel s alá, a két kutya pedig szorosan előtte, mint egy szalagkorlát, kitartóan mászkáltak vele. Ha úgy érzékelték, lentebb ereszkedik, mint kellene, szépen fölfelé terelték és nem engedték egyetlen irányba sem, ahol veszélyt éreztek. Figyeltem őket egy darabig, nem akartam megzavarni meghitt hármasukat, aztán mégis csatlakoztam hozzájuk, óriási hancúrt csapva. Végül a hideg belénk harapott, jól esett bekuckózni a cserépkályha ontotta melegbe, forró teával, héjában sült krumplival, egy kupica likőrrel, teával.

Különösen meghitté tette a hangulatomat, hogy a kályhát apu rakta, az egész házat ő maga építette a két kezével, minden apró szegletében benne volt ő maga, a szeretete, a gondoskodása. Ebéd után nekiindultunk az erdőnek. Hatalmas sétát tettünk, vaddisznó, őz, róka nyomokat kutattunk, vízmosásban tapostunk, átmásztunk óriás ágakon, törzseken, deres hamvasra csípett csipkebogyót és kökényt szedtünk, tele kosárral értünk vissza.

Apuval bementünk elpakolni, vacsorát készíteni, most már nyugodt szívvel hagytam kint kicsit a fiamat. Igaz, az egyik szemem folyton az ablakon csüngött, de akárhányszor kinéztem, békés összhangot láttam: az apró gyerek a két hatalmas kutya között biztonságban volt. Egy kis időre elfordultam, s amikor visszanéztem, senkit nem láttam. Megfagyott bennem a vér.

- Te apu, hol a gyerek?

- Nem tudom, az előbb még itt volt.

Magunkra rántottuk a téli cuccot, kirohantunk és keresni kezdtük. Danny mellettünk loholt, de Spike-ot sehol sem láttuk. Ez az egyetlen dolog tartotta bennem a lelket, ha a fiam és a Pók is eltűntek, akkor nagy esélye van, hogy együtt vannak, és a kutya vigyáz a gyerekemre. Lassan eltelt egy óra, de nem találtuk őket. Én akkor már a sírásig kikészültem. Aztán egyszerre meghallottam a ház sarka felől, hogy apu szívből nevet. Rohantam felé, s a következő látvány fogadott.

Apu kutyáinak valóban királyi sorsa van: a hideg téli hónapokra olyan védett kutyaházat rittyentett nekik mindig, hogy a Ritz szálló is megirigyelte volna. Ott állt a kutyaház előtt, egyik kezével tartotta a felhajtott, vastag szőnyeget, ami ajtóként szolgált és lehajolva nevetett. Bekukkantottam és láttam, hogy Spike, az a hatalmas, megtermett jószág összegömbölyödve alszik odabent, a hasához bújva pedig ott horkol a gyerekem. Akkor már tudtam, ezek a kutyák az életük árán is megvédenék a fiamat, bátran rájuk bízhatom, de azért az ott létünk további napjai alatt inkább kint voltam velük én is. Biztos, ami biztos.

Nyitókép: Shutterstock