Leltár: mit viszek, mi marad? Isten veled 2021!

Lejárt lemezek, régi katalógus, elszáradt virágok, beragadt cukorkás-zacskók, feslett ruhák. Mind mehettek a levesbe, akarom mondani a kukába. Nincs szükségem rátok többé. Ez az év piszok nehéz volt, akárcsak az előző. De nem, ez még kegyetlenebb. Sok mindent elvett. Érzéseket, álmokat, emlékeket, embereket. És időt. Időt, amiből így is olyan kevés jut nekünk.

Miért nincs időnk szinte semmire? Miért kergetjük hiú ábrándjainkat és a munkát, amiből mindent megvásárolhatunk magunknak, kivéve az időt, egészséget és az életet. A három legfontosabbat. Mert ezek közül egyiket sem adják pénzért. Micsoda filozofikus gondolatok. Mind belőlem születtek, nahát. Most, hogy van mégis erre időm... Talán, mert adtam magamnak perceket és ha jobban belegondolok, órákat is arra, hogy átértékeljek mindent. Apropó, óra, most leállít, telefon kikapcsol. Most Én-idő van. Nálam.

Sorba rendezgetem a dolgaimat, és itt jönnek a levelek is, de nem ám a régi idejét múlt megsárgult borítékokra gondolok, vagy a múlt setét virágaira, hanem a laptopban nyugvó levelezéseimre utalok. 2010-ből is vannak itt még e-mailek, uramisten azóta 11 év is eltelt, minek őrizgetem őket? Na jó, a szerelmeslevelek maradnak, mert van, ami annál értékesebb, minél régibb. Akárcsak a jó bor. De a lejárt céges dolgok, - amikor már a cég is a múlté - és a sok spam, meg reklámüzenet feleslegesen növelik csak a tárhelyet, ők mind mennek a kukába. A soha nem hívott telefonszámokkal együtt.

Nézzük csak, mi is az, amitől megszabadulnék még az elmúlt évet tekintve? Az állandó rohanástól, aminek következtében a munka oltárára lett odaáldozva az idő. Az az idő, ami a legértékesebb. a család, a szerelem, és a magamtól elvett törődés. Alig láttam az unokámat az elmúlt hónapokban, kevesebbet beszélgettem a kedvesemmel, mint valaha és sokkal ritkábbak voltak a családi ebédek, vacsorák, születésnapok is. Elmaradoztak. Nem úgy, mint a búcsúzások és a temetések. Mert azokból, kijutott bőven. Többet veszítettem 2020-ban és 2021-ben, mint előtte, a hosszú évek alatt. És ez nagyon fáj!

Oh, igen, ez a vírus. Megvan. Ez a legnagyobb félelmünk, ami az utóbbi időben nyakon csípett sokunkat, vele együtt engem is. A neve: Covid. Azóta persze több keresztnévre is hallgat már, de mindenek között a legfélelmetesebb mégis csak a korona. Ő ragadott el a legtöbbet tőlünk, miközben valamicskét adott is, de annak hogyan is lehetne örülni? Magával hozta a reménytelenséget, a rettegést, az elszigeteltséget és a magány érzését. Betegségekkel ajándékozott meg minket, hatalmas fájdalmat, könnyeket és hiányt szült. És ezt a gyereket, én nem szeretem.

Visszatekintek, kibontok egy jóféle vörös bort és emlékezem. Mindazokra, akiket elveszítettem. Családtagok, barátok, ismerősök és azok az emberek, akik idegennek tűnnek, mégis oly közel kerültek hozzám, épp az említett járvány okán. Nem akarom ezeket az emlékeket teherként cipelni, de közben elfelejteni sem lenne ildomos. Jó lenne lerakni a súlyokat és hinni a már-már reménytelenben, a csodában, amiben gyerekként olyan könnyen tudtam.

Jó lenne újra szeretni feltétel nélkül. És találkozni, nem félve, rettegve és maszk mögé bújva, fertőtlenítőtől kicserepesedett kezekkel ököl-pacsizni, ölelés és puszi helyett. Imádkozom, mert azt is szoktam és őszintén kérem a jóistent, az angyalokat, hogy egy új, jobb év virradjon ránk, 2022 hajnalán. Ha nem is lehet ugyanolyan, mint előtte, azért más és jobb még lehet, igaz? Imádkozom és reménykedem. Sok mindent elvehetett tőlem az elmúlt év, de nem lehetek annyira megkeseredett, hogy még ezeket is odaadjam neki.

A remény és az ima lehetőségét senki nem veheti el tőlem, mint ahogy a lelkemet sem ölheti meg egy rosszul sikerült év, de még egy világjárvány sem. Mivel minden rosszban van valami jó, legalább erre megtanított ez a makacs időszak. Újra el kell kezdeni hinni a csodákban, pont úgy, mint kislánykoromban! Így búcsúzom tőled én, 2021. Köszönöm, hogy voltál, de már elég volt belőled, engedd helyedbe lépni a következőt és távozz békével!

Nyitókép: Shutterstock