A mézeskalács számomra a boldog gyermekkort jelenti. A készülődés, a formázás, a díszítés, az egész otthonunkat belengő isteni illat mindig elvarázsol. Ennek fényében mi nemcsak ünnepekkor állunk neki a mézesfini készítésnek, hanem bármikor, amikor ránk tör a mézi ehetnék. Így történt azon a bizonyos napon is...
A fiam még apró volt, három éves, aranyló buksijával jött-ment a lábaim körül a konyhában.
- Anyucikám, majmócám, sütünk mézkalácsot? - fordult hozzám angyali szemekkel és ellenállhatatlan mosollyal.
Nyakig voltam mindenben, azt sem tudtam, mihez fogjak, úgy éreztem, nemcsak a tatár hajt, de a török is, már majdnem rávágtam, most biztos nem, de ahogy néztem tündöklő kis arcát, az jött ki a számon:
- De jó, hogy kitaláltad, naná, hogy sütünk!
Csattogó talpakkal már rohant is a szobájába a kis hokedliért, amiről éppen felérte a konyhapultot, segített kipakolni a hozzávalókat és nekiláttunk. Apró kis kezeivel gondosan kimérte a hozzávalókat - Nézd anyucikám, itt a vonal, eddig kell önteni, jó lesz? -, beledöntögette a legnagyobb tálunkba és bőszen gyúrni kezdte. Egy darabig csak figyeltem, közben kiraktam a formákat, a díszítő bigyókat, megcsináltam a színezőket. Kicsit átdolgoztam a már meggyúrt tésztát, majd kiraktam a pultra.
A fiam diadalittas mosollyal óriásit vágott a közepére, hogy lapuljon és mire észbe kaptam, már a kezében volt a sodrófa és hengergette, ahol érte. Ekkor már tele szájjal nevettem, ebből sem lesz normális tészta, gondoltam.
- Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit igazítanék rajta? Nagyon jól csinálod, de picike a kezed és nem éred végig, így a vége kövér marad.
- Jól van anyucikám, addig én hozom a dinókat.
- Hogy mit?
- A dinókat. Jönnek megnézni, milyen ügyesen csináljuk a mézkalácsot.
Így is történt, én nyújtottam a tésztát, a pulton pedig sorakozni kezdett az állatállomány. Volt ott Triceratopsz, T-Rex, Raptor, Brontosaurus, Pteranodon és ki tudja még, mi minden, egy idő után elveszítettem a fonalat. A lényeg, hogy ezek a hüllők ott ültek szép sorban a konyhapult szélén és árgus szemekkel figyelték a ténykedésem. Elég sok helyet foglaltak, nem győztem huzigálni a tésztát. Végül elérkeztünk a szaggatáshoz, a fiam nekilátott, hogy mindenféle gömböket, harangokat és egyéb figurákat szaggasson a masszából. Ragadt az egész, nyúlt, tapadt, így javasoltam, tegyünk hozzá egy kis lisztet.
A fiam „majd én, anya!" felkiáltással felkapta a zacskót, fejre állította. Ott álltunk a havazásban. Az atyaúristen is lisztes lett. A tűzhely, a mosogató, a padló, az asztal, a hűtő, mi ketten, a fal, a dinók. A drága gyerek állt dermedten a hokedlin, kezében az üres lisztes zacskóval, nyakig lisztesen és kikerekedett szemmel nézett rám. Rám, aki szintén fejbúbig fehér lettem és egy pillanatra majdnem sírva fakadtam: mennyi idő lesz ezt kitakarítani? Aki próbált már lisztet maradéktalanul eltüntetni, pontosan tudja, miről beszélek. Vettem egy nagy levegőt és megszólaltam:
- Ne is törődj vele kisfiam, majd mindjárt feltakarítunk.
Az ominózus cselekvés 40 percet vett igénybe, a dinók kárörvendőn bámultak. Nem lett patyolat tisztaság, de legalább folytathattuk a kreatívkodást. Egy rakás formánk lett, szépen felsorakoztak a tepsiben, kidíszítve, csinosan. Volt köztük tökéletes, nagyon vicces és csálé, de a miénk volt. Tészta viszont maradt, dögivel. Természetesen a fiamnak volt mentőötlete.
- Csináljunk mézeskalács házat, anya!!!!!
Nekem akkor már mindegy volt, tudtam, az a nap minden más szempontból kuka, akár estig sütögethetünk, így beadtam a derekam. Összeeszkábáltunk egy házikót, ami az Úristen angyalának nem akart összetapadni, a díszek eltörtek, leestek, borzalmasan nézett ki. A fiam óvatosan odanyúlt az egyik laphoz, rátapasztotta a tenyerét, befelé nyomta, hogy ragaszkodni kezdjen a másik oldalhoz, s ekkor az egész építmény romba dőlt. Tény, ebben nem vagyunk ügyesek. Pár percig nézegettük a romokat, aztán módszeresen nekiálltunk megenni. Mire az utolsó morzsákat is eltüntettük, kisült a többi gyártmány is, így hát boldogság volt és jókedv.
Takarítással együtt ez az egész sütögetés majdnem egy teljes napot igénybe vett, de nem bántam. Mi lehet fontosabb annál, mint hogy a gyerekemmel együtt töltsünk egy ilyen napot, ilyen klassz programmal? Nem mondom, jól jött volna egy külön bejáratú Jean, de jobb híján én nyaltam fel az egész konyhát. Egy biztos: este nem kellett altatni.
Nyitókép: Shutterstock
Ha egy gyermeket jól szeretsz, kamaszként sem rohan messzire tőled
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
