Már nem akarok együtt fájni veled...

Onnan, ahol együtt kezdtünk új életet, de én nem akarok emlékezni. Az eső veri a szélvédőt, és ahogy az ablaktörlő eltünteti a zápor nyomait, úgy dörzsölöm le és tüntetem el az arcomról a fájdalomtól vegyes megkönnyebbülés okozta könnyeket. A kezem markolja az izzadságtól csatakos kormányt, és félek. Most még nagyon félek...

Emlékszel arra a pillanatra, amikor melletted döntöttem? Amikor azt mondtam, te vagy az, aki...? Mert amit eddig megtapasztaltam belőled, az kell nekem? És arra emlékszel-e, amikor azt mondtam neked, hogy nemsokára beszívnak minket a mindennapok? És én reggel majd morcosan kelek, és morcosan kelsz majd te is. És igen, lesznek majd veszekedések is, és meg kell tanulni kezelni őket? De én már akkor is is féltem tőled, és félek most is, hogy te megint dühöngeni fogsz, ha megtudod, hogy elmentem...

És én sajnállak ilyenkor, de nincs több esély. Mert már nem bírom a sebző nyilaidat, melyeket apád mártott méregbe gyerekkorodban. Mert neki soha és semmikor nem volt jó, amit csináltál. És elraktároztad az ütéseket, a durva szavakat magadban, majd hirtelen előhúzod őket, és a lelkemet csapkodod velük.

Hinnem kéne benned, hogy megváltozol, de a józan eszem is azt mondja, hogy nincsenek csodák. A csomagjaim hátul zörögnek, a rozoga kalaptartó monoton kattogása felidézi az óra ütéseit a falon, amikor pillanatokra feszült csak köztünk a csend. Te pedig hideg gyűlölettel a szemedben vagdostál sértéseket a fejemhez, amelyek előtt értetlenül álltam. Hiszen semmit nem csináltam, amiért ezt és így kellene.

De én hiába kérdeztelek, hiába vártam a választ, csak könyörgő bocsánatkérésekben volt részem. Aztán talán egy napig tartó békesség következett, mert láttam benned a reszkető gyermeket. De ez a tudat az elszenvedett verbális ütések fájdalmától nem védett meg. Mert minden bántás mételyezte, mérgezte a lelkem, és képes lettem egyszerre szeretni és gyűlölni téged. Ám a szerelmet - azt a megmagyarázhatatlant - felülírta az önvédelem, a saját lelkem épsége iránti vágy, amelyhez köze nincs az egómnak.

Azt mondtad, a szerelem mindent felülír, mindent elvisel. De én meg azt mondom, a szerelem nem bánt, hanem hagy levegőhöz jutni, hagy létezni. Viszont te talán soha nem tapasztaltad meg, hogy a bizalom az igazi szeretet. Amelynek lenyugtathatná a benned hisztiző, bizonytalankodó kisfiút. De nem magyarázhatom meg folyvást magamnak a te sebeidet.

Hisz te rég nem vagy kisfiú, és értened kéne már, hogy nem attól leszel biztonságban, hogy szerelemmel magadhoz szorítasz úgy, hogy levegőt sem kapok. Hogy nem az az igazi boldogság, ha magadhoz láncolsz, hanem ha nyitva hagyod az ajtót, és bízol bennem, hogy maradok - mert maradni akarok. Csakhogy én kizárólag olyan helyen tudok maradni, ahol nem bántanak. A játszmákhoz már fáradt a lelkem, és sehol nem találom magamban a mártírt, aki mindezt elviseli.

Aztán eljött ez a nap is, amikor felébredtem mákonyos álmomból, és képes voltam reálisan látni téged - és magamat. És képes voltam dönteni. Lebontottam magamról beteg szerelmed fojtogató béklyóját... Most pedig itt markolom a kezem verejtékétől csatakos kormányt, és félek, hogy ismét meg tudsz győzni. De most már büszke is vagyok magamra, hogy el mertem jönni, és ahogy falom a kilométereket, úgy válik egyre könnyebbé a lelkem. Mert lehet, hogy nem tehetsz a sérüléseidről, de nem vagyok hajlandó együtt fájni veled... Tőled.

Nyitókép: Shutterstock