Koraszülöttek világnapja: és hol marad az emberség?

Habár a csoda megérkezik a kisember személyében, de ez nem olyan csoda, mint amit vártak a szülők... Itt a csoda kéz a kézben érkezik a reményvesztettséggel, a kínzó kétségekkel, a testi és szervi fogyatékosság rémképeivel, a gyötrő miértekkel. Az álmok a pillanat századmásodpercei alatt szertefoszlanak.

Adott egy riadt Anyuka és az életben maradásért küzdő parányi kisded. A nyolcvanas évek végét írtuk, a rendszerváltás már az ajtóban kopogtatott, bájosan pislogott a reményteljes jövő.

Kellhet-e több egy 39 éves mindenre elszánt nőnek ahhoz, hogy szembemenjen az árral, és a két egészséges kamasz gyermeke mellé - középkorúságahajnalán (1989-et írtunk!) - bevállaljon egy szerelemgyereket? Megtette.

Nem bánta meg soha, de nem is biztos, hogy végigcsinálná mégegyszer. Azon még könnyen túltette magát, hogy a legtöbben finoman szólva is felelőtlennek tartották. Az igazi kálvária a 7. hónapra érkezett, dús fekete hajú csöppség világrajöttével kezdődött.

A hiányzó 2 hónap

Megérkezett a pici lány, aki torkaszakadtából üvöltött, jelezve, hogy Anya ölelő karjaiba vágyik. Ám ehelyett vizsgálatok sora kezdődött, a köztes időt pedig csakis és kizárólag az inkubátorban tölthette.

Persze őket is meg kell érteni. Ők csak teszik a dolgukat, betartatják, amit elvárnak tőlük.

A kérdés csak az, hogy hogyan lehet olyat elvárni egy Anyától, hogy hagyja idegenekre a pár napos csecsemőjét? Amikor először hallottam, el sem akartam hinni - pláne annak tudatában, hogy mennyire ragaszkodom az Anyukámhoz -, hogy életem első két hónapját egy mesterséges burokban töltöttem, fényévnyi távolságra az otthon melegétől.

Szakszerűség vs. szeretet

Szakmailag számos ponton támadható, amit írok - efelől nincs kétségem. A valósághoz hozzátartozik, hogy túléltem azt a két hónapot, amit még a pocakban kellett volna töltenem.

Szóval az életem inkubátorban, idegenek emberek között, a világtól elzártan kezdődött. Sőt, ezért hálásnak is kell lennem, mert nálam működött a rendszer, és egészséges felnőtt lett belőlem. Nincs semmi testi fogyatékosságom.

Vagy az Anyuka lelkével, aki napi háromszor rohant a kórházba, fertőtlenített, nyelte a könnyeit, mit sem törődött a sebes mellbimbóival, a fáradtságával, a kiszolgáltatottságával. Egyetlen vágya volt, hogy testéből táplálhassa méhének gyümölcsét. De nem ment, nem fogadta el. Nem akarta, nem tudta, hogy kell.

Honnan is tudta volna? Nem volt idő, hely és lehetőség, hogy összeszokjanak, megismerjék egymást a kinti világban. Hiszen Anyának haza kellett mennie, a babának pedig a mesterséges burokba kellett visszatérnie.

És mi a helyzet most?

A fenti történet már közel harminc éves. Mégis hosszan tudnám sorolni, hogy milyen vívódásokkal telt életem első nyolc hete, de még nem is említettem az Apukát, aki egészen hazaengedésig csupán üvegen (!) keresztül láthatta a gyermekét.

Ami pedig van, akinél működik, és van akinél nem...

Nyitókép: iStockphoto