Amióta csak az eszemet tudom, mindig, mindenkivel nyitott, mosolygós, előzékeny és kedves vagyok. Teljesen mindegy, hogy egy ovis kisgyerekről, vagy nagymamám korú bácsiról, néniről van szó. Mindig is azt az elvet vallottam, hogy azt kapod, amit adsz. Én pedig ehhez mérten viselkedem mindig.
A munkahelyemen is egy igazi kincsnek tartanak, mert rajtam kívül senkinek nincs túl sok türelme az ügyfelekhez, és időnként átadják nekem a stafétát, ha fogyóban van az önuralmuk. „Zsani, légysziiii..." – nyöszörögte egyszer a kolléganőm, akinek nagyon leszívta a kedvét egy fiatalember értetlensége.
Azonban nem kevés hátulütője van annak, hogy ennyire barátságos és kedves vagyok. Például, az imént említett fiatalember, akinek átvettem az ügyintézését a kolleginámtól, némileg félreértette a kedvességemet. Leültem a székbe, és mosolyogva megkérdeztem, hogy miben segíthetek? Készségesen, érthetően tettem fel neki a kérdéseket, ő pedig a procedúra végére szinte már flörtölt velem; nyájasan mosolygott, mindenáron tartani akarta a szemkontaktust és időnként végig mért arctól lefelé - hiába volt visszafogott az öltözékem.
Még ugyanazon a hétvégén, amikor bulizni mentem a barátnőimmel és én voltam az italfelelős, a pultos srác is azt gondolta, mi ketten flörtölünk egymással... Pedig szimplán csak kedvesen, udvariasan kértem ki tőle az italokat és időnként adtam neki hozzá jattot is. Következő héten a felszolgáló srác környékezett meg a törzshelyemen, ahová minden reggel kávézni és reggelizni járok.
- Zsani, ugye? - kérdezte, amikor a kávémat készítette és rá akarta írni a nevemet.
- Igen - feleltem mosolyogva. Elvettem tőle a kávémat és gyanútlanul leültem egy szendviccsel az asztalhoz. Ahogy forgattam a poharat, megláttam, hogy a srác ráírta a telefonszámát. Mikor felpillantottam épp ment letörölni egy asztalt. Amikor találkozott a tekintetünk, rám kacsintott, majd folytatta a munkáját.
Melóban a kolleginám kiszúrta a kávéspoharamat.
- Hát ez? - kérdezte.
- Ez? Ez kérlek egy hatalmas félreértés. - feleltem, és már ki akartam dobni a poharat.
- Ne már! Mesélj! Ki ez és miért adta meg a számát?
- Ő az a felszolgáló srác, aki már majdnem fél éve ott dolgozik a törzshelyemen. Általában ő adja a kávémat meg a szendvicsemet és valamit nagyon félreértett kettőnkkel kapcsolatban. De már kicsit unom! Miért gondolják azt a hímek, hogy egy kis mosoly és kedvesség már flört?
- Azért Zsani, mert egyrészt nem ismerik a személyiségedet. Azt hiszik, hogy ez csak nekik szól, ott és akkor. Másrészt, mert ma már kevés a kedves csaj, és a flört kezd feledésbe merülni a kapcsolatok elején. Durr bele van! Vagyis az a jellemzőbb.
- De basszus, én mindenkivel ilyen vagyok. Ha pincérlány lenne, akkor vele is ilyen lennék... - feleltem nehezet sóhajtva.
Kedvesnek lenni egyáltalán nem könnyű. Mert egyesek hajlamosak félreérteni a flört és a szimpla kedvesség között határvonalat. Időnként összemossák a kettőt, máskor az egyik nem is ismert fogalom néhány ember számára, csak a másik... A felszolgálósrácot végül nem hívtam fel, nem is írtam rá. Nem akartam, hogy egy félreértésen alapuljon bármi is. Mindenesetre a hétvégén a nagymamámmal mentem el reggelizni oda, meg az új párjával, és a srác is láthatta, mikor az asztalnál ültünk, hogy a kedvességem és a mosolyom nem kiváltság, hanem természetes és mindenkinek szól.
Zsanett történetét Pokk Brigitta jegyezte le
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
