Ő következett volna a csúszásban, de megelőzték. Hamar abbahagyja a sírást. Az újabb körre érkező, nyolcévesnek látszó "elkövető" felé fordul. "Nekem kellett volna csúsznom, előtted álltam!" - kiáltja az arcába szemrehányóan. "Ne légy undok, Panka, mert a fiúk nem fognak szeretni" - szól rá az anyja. Elkerekedik a szemem. Pankának is. "Dehát fellökött!" - panaszolja látható csodálkozással. "Mosolyogj rá szépen, akkor majd előreenged - hangzik el a tanács. - A lányoknak mindig kedvesnek kell lenniük."
Panka tanácstalan arcát látva mély részvétet érzek. Szeretnék odamenni hozzá, hogy megsimogassam. Hogy elmondjam neki, még jó párszor félre fogják lökni az életben - és olyan is lesz mindig, aki azt mondja majd, hogy erre kutya kötelessége bájosan reagálni. Mert még mindig tartja magát a fejekben a társadalmi elvárás, mely szerint a "fiúk nem sírnak" és a "lányok mindig kedvesek" - jut eszembe, amíg hazafelé tartunk.
A fiúk a vidám lányokat szeretik, tudom. A tinilányoknak szóló tanácsok közt is olyasmik szerepelnek, hogy ha tetszeni akarsz valakinek, légy derűs, tudj örülni stb. Egy nő ne legyen antiszociális, sem megrögzött méregzsák, rendben. (Bár ez a fiúknál sem vonzó szerintem, így a fenti intelmeket kár pusztán a női létre kihegyezni.) De hol a határ a normálisan derűs és kedves, és a minden körülmények közt mesebeli tündérkeként viselkedő nő között?
Elbizonytalanodom. Akkor vagyok igazán nő, ha a kedvességemmel azt is elérem, hogy ne akarjanak bántani? Ha fellöknek, és én édesen mosolygom, azzal elérem, hogy legközelebb ne tegyék? És ha mégis megteszik? Akkor voltaképpen én vagyok a hibás? Mert nem tudtam a helyzetet elég okosan, cukin és nőiesen kezelni?
És ha mindig kedves vagyok, akkor sosem ér beolvasni, felelősségre vonni, mérgesnek lenni? Egyetlen Barbie-s mesében sem láttam még mérgelődő hercegnőt, igaz... Legfeljebb könnyes szemekkel bájosan elszomorodót - talán az belefér az ideális képbe. Bár, ha jobban belegondolok, azt is csak ritkán, hiszen a fiúk a szomorú lányokat sem szeretik.
Ha nem kedves egy nő mindig, akkor sárkány? Innen erednek a feleséges viccek? Tudjátok, azok a viccek, amiben a feleségek mindig kiabálnak és undokok. Ezt amúgy nem értettem sosem. Hogy lehet, hogy a nő barátnőként még édes, bájos, aztán mikor ráhúzzák a gyűrűt az ujjára, a társadalom egy része szerint automatikusan sárkánnyá változik?
Nem arról van szó inkább, hogy amikor állandóan együtt vagyunk valakivel, előbb-utóbb adódnak helyzetek, amikor ki kell állnia magáért valamelyik félnek? Hol a nőnek, hol a férfinak. A nőnek szabad? Ha igen, hogyan? Lehet neki kiborulni, mérgesnek lenni? Vagy ha kioszt valakit, akkor már nőietlen?
Mondhatok olyat a férfinak, ha nyomós okot ad rá, hogy "figyu, ma bunkón viselkedtél velem"? Vagy csak elszontyolodva, bájosan hüppögjem, hogy "nyuszi, picit rosszul esett, mikor lehülyéztél a haverjaid előtt. Légyszi, ne tedd máskor. Nézd, felveszem a piros tangát, amit imádsz, és izélés után főzök marhapörit"?
Kedves Pankák! Mosolyogjatok - amikor jólesik. Akár akkor is, ha fellöknek (már, ha nem fájt olyan nagyon, vagy épp van elég lélekjelenlétetek hozzá). De - és ez a lényeg! - kedvesen vagy dühösen, de mondjátok meg az illetőnek, hogy ne tegye máskor! Álljatok ki magatokért! Mert hús-vér emberek vagytok. Érzésekkel, elvárásokkal, önérzettel. Ahogyan a férfiak is. Valóságosak vagyunk, nem holmi rajzfilmfigurák. Különben is. Még Barbie-tól is csak Ken várhatja el, hogy mindig, mindenhol képes legyen "barbisan" viselkedni...
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.