A negyvenes - ötvenes években ötgyermekes anyaként élte mindennapjait egy vidéki kisváros tanárnője, aki egyébiránt gyönyörűen írt. Verseket, novellákat, elbeszéléseket. Lehetett volna sikeres, elismert költő. Lehetett volna. Talán, évekkel később. Mert költői lélek volt, de még mekkora lélek!
Ám akkoriban nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Hiába írta szebbnél szebb verseit, egy ideig csak a fiók mélyén rejtegethette azokat, és legfeljebb ünnepek alkalmából hallhattuk a csilingelő sorokat - szűk családi körben. Kislányként sosem gondoltam bele igazán, milyen nehéz lehetett neki. Mennyi mindenről kellett lemondania, csak azért, mert nem olyan korban élt, amikor szabadon a szenvedélyének szentelhette volna idejét. Nőként és Anyaként egyszerre. Gyermekként alapgondolat az, hogy a nagymama főz, mosogat, unokázik és a szülők helyett is ő van velünk. Az én esetemben mindenesetre így volt. Több időt töltöttem Nagymamám köténye és írógépe mellett, mint otthon, Budapesten. De, hogy ő is egy NŐ lenne, akinek érzései, kedvelt dolgai, titkos vágyai is lehetnek? Sosem tekintettem így rá. Pedig volt, hogy sírni láttam.
Elvonult a ház kevésbé használt szegleteibe és ott hullajtotta könnyeit. Emlékszem, ott botorkált a konyhában és fakanállal megkeverte a borsólevest, majd a vegetagőz fölé hajolva hosszasan elmerengett valamin. Idegen világ...
Az én Költő – Nagymamámnak nem a főzés volt a szeretetnyelve, az már biztos. Aztán a délutáni pihenőidőt kihasználva leült az írógépe mellé és folyamatosan kopogtak a billentyűk.
Ilyenkor szárnyalt...
Nagyapám, hazatérve az iskolából olajat öntött a kályhába, és a hűvös, magas belterű polgári lakást elkezdte átjárni a meleg. A szomszéd szobából mandolinmuzsika szűrődött át a falon, és kisvártatva csatlakozott hozzánk a mindig vidám, életigenlő nagybátyám, - nagyszüleim legkisebbik gyermeke.
Szinte most is hallom, ahogy Radnótit hangsúlyosan szavalva nekikezdett, majd Arany Toldijával folytatta a kiselőadást. Ez a "bohém fiú" mindig meg tudott örvendeztetni bennünket, igazából mindenkit, aki az útjába került aznap. Nagymamám szeme is könnybe lábadt, de ezek, már az öröm könnyei voltak. Ráncos, keskeny szája szegletében megjelent az a felfelé ívelő kedves mosolyvonal, amire sokat gondolok nehéz napjaimban. Erőt adott. Mindig erőt adott nekem. Mert az erőre szükség van. Már gyermekkorban is. Jól el kell ám raktároznunk ezt az Adományt, mert sosem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk arra az életben. Úgy igazán.
Emlékszem... Ahogy a nagyszobában körbeültük az ebédlőasztalt, majd a fésülködőtükör előtt királylányost játszottunk a húgommal, békésnek tűnt minden. Ezek a délutáni órák örök időtlenséget kölcsönöztek a ház falai köré. Az üvegpoharakban lassan hűlt a feketekávé, és mi lányok, az illatos gőzben karikákat rajzoltunk a tükörre. Nagyapáék komótosan kevergették a kockacukrot és a tejet. A cirádás fémkiskanalak zörrenését lehetett csak hallani a méltóságteljes csendben. Később felnyílt a zongora teteje és felcsendült Johann Sebastian Bach Levegője. Áhítozva figyeltem, ahogy a kedvenc nagybácsim művészi ujjai keringőt játszanak a billentyűkön.
Talán akkoriban kezdődött...Ott, abban a szobában. A fekete zongora és az írógép közelében.
Ott született meg a kávé és a költészet iránti elkötelezettségem. Ott szökött szárba bennem.
A szenvedély, ami az írás és a zene köré rajzolódott. És ami azóta is tart.
Szeretett Nagymamám lassan harminc éve hazament. Oda, ahová mindig is vágyott.
Nem említettem volna? Mindig hitt valami földöntúliban. Akkora hite volt, hogy világokat lehetett volna megmozgatni vele. Szerette az Istent és úgy tűnik, az Isten is szerethette őt, mert olyan gyönyörű eszközt adott a kezébe, mint a toll. Így aztán leírhatta minden örömét, bánatát ez a törékeny asszony, akit akkoriban ugyan nem ismertek el a világban, mert az a világ másról szólt. Lehetett volna költő - de hiszen az is volt! És mekkora Költő! Ha akkor, pár nullával többet írtunk volna, ha akkor is létezett volna az internet, ha ....
Most itt vagyunk. 2021-ben. Sok-sok évvel később. Most újra megígérem neked Drága Nagymamám, hogy tovább viszem, amit elkezdtél. Igyekszem méltó lenni az Örökséghez.
Az Örökséghez, amit rám hagytál.
Úgy tekintek rád, mint az Őrangyalomra, aki mindig velem van. Itt őrzöm közös fotónkat az íróasztalom üveglapja alatt, hogy a közelemben légy. A fekete írógép is figyel, tőlem jobbra. Emlékeztet. Rád! Akárcsak megannyi presszókávé, kicsi tejszínhabbal a tetején. Ahogy te szeretted.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.