Felépítettem rólad egy képet, de a valóság teljesen más volt. Úgy érzem, átvertél

Mindig egyedül voltál a kampuszon. Én is mindig egyedül voltam. Ott álltál, minél távolabb az embertömegtől, és egyik cigarettát szívtad a másik után, kávéval a másik kezedben. Annyira elmerültél a gondolataidban, mintha észre sem vetted volna, hogy létezik más is a fejedben kialakított világon kívül. Mi járt a fejedben ilyenkor?

Nagyon szép voltál. Tudom, férfira nem mondunk ilyet, de rád nem tudtam más szót kitalálni, tényleg szép voltál. Magas, jó kiállású, és valahogy régi vágású. Nem úgy néztél ki, ahogy az emberek általában kinéznek, inkább úgy, mintha a húszas évekből tévedtél volna ide egy véletlen folytán. Egyszer együtt álltunk a büfénél és vártuk a kávénkat. Akkor hallottam először a hangodat. Nagyon mély, és megnyugtató volt, sosem hallottam még ehhez hasonlót.

Volt egy közös játékunk, ami csak és kizárólag a miénk volt, és csak mi ketten játszottuk: mire megérkeztem az egyetemre, te már ott voltál a szokásos helyeden, a szokásos kellékeiddel. Ahogy közeledtem, összenéztünk, de nem köszöntünk egymásnak. Én megálltam tőled egy kicsit távolabb, és igyekeztelek úgy nézni, hogy te ne vedd észre. Te pedig úgy csináltál, mintha tudomást sem vennél rólam, egyszer sem néztél rám. De én tudtam, hogy figyelsz. Miután hiába kerestem a tekintetedet, elfordultam, de egy ablak visszatükröződéséből láttam, hogy te pont akkor néztél rám. Gyorsan visszafordultam, hogy összetalálkozhasson a tekintetünk, de addigra megint elfordultál. Ez így ment mindig, még nagyjából 20 percen keresztül. Az veszített, aki később fordította el a fejét. Mindig én veszítettem.

Ahogy teltek a hetek, hirtelen mindenhol ott voltál. Reggelente egyszer csak mindig megláttalak a vonaton. Hazafele szintén, bár a peronon nem láttalak, a vonaton mindig ott voltál. Már saját hagyományaink is voltak: megláttuk egymást valahol, de nem köszöntünk egymásnak. Mindig látótávolságon belül ültünk le a vonaton, de sosem túl közel egymáshoz. Ahogy sétáltunk be az egyetemre, mindig nagyon nagy távolságot tartottunk.

Minél többet figyeltelek, annál inkább úgy éreztem, hogy ismerlek. Mindig volt nálad egy könyv. Nálam is mindig volt. Mindig megvártad, hogy kihűljön a kávéd, és csak hidegen ittad meg. Én is mindig megvártam. Mindig tekertél egy második cigarettát. Én is mindig tekertem. Láttam, milyen odafigyeléssel és szeretettel lapozod a régi könyveket, és elképzeltem, hogy az arcomat is ilyen óvatosan simítod meg, mintha attól félnél, hogy egy óvatlan mozdulattal tönkreteszel. Amikor együtt vonatozunk, akkor azt képzeltem, hogy egymás mellett ülünk, és beszélgetünk. Könyvekről, gyermekkori emlékekről, álmokról, és tudtam, hogy bármit is mondok, te meg fogod érteni.

Egy hatalmas hiba volt a rendszerben: nem tudtam a nevedet. Ez elvágott attól, hogy még jobban megismerjelek. Nem tudtam, hogyan fogom kideríteni, de én tényleg mindent megtettem. Rengeteg egyetemista társunk teljes ismerős listáját végiggörgettem a Facebookon, hátha megtalállak, de sehol sem voltál, ezért arra jutottam, hogy kénytelen leszek megtörni minden szokásunkat, és odamenni hozzád.

Aznap egész reggel erre készültem. Az öngyújtómat elsüllyesztettem a táskám legmélyére, majd amikor megláttalak, leültem egy hozzád eggyel közelebbi padhoz. Nyugodtan, nagy odafigyeléssel megtekertem a cigarettámat, majd elkezdtem az öngyújtó után kutatni, de hát ugye esélyem sem volt megtalálni a táskám alján, így kénytelen voltam odamenni hozzád, hogy kisegíthess. Ha már ott voltam, be is mutatkoztam, hogy ne tűnjek illetlennek, és belekezdtem egy felszínes csevegésbe, hogy ne érezd úgy, hogy csak az öngyújtód érdekelt.

Ahogy beszélgettünk, úgy éreztem, mintha mindig ismertük volna egymást. Te is érezted? Hónapok óta sejtettem, de most világossá vált, hogy Te vagy az Igazi. Ahogy rám mosolyogtál, tudtam, hogy te is ezt érzed. Az összes hajszálad, az összes arany színű pötty a szemedben, minden egyes szeplőd azt üzente, hogy szükséged van rám. Már csak mi ketten léteztünk a világon, és valahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Tudtam, hogy most valami nagyon fontos dolog történik, ami az egész világot megrengeti, és láttam rajtad, már azt számolod, vajon tíz perc beszélgetés után megcsókolhatsz-e.

A telefonod csörrenése zökkentett ki az idillből. Felvetted, és a világ legborzasztóbb három szava hagyta el a szádat, ami összetört mindent, amit az elmúlt hónapokban építgettünk együtt:

Jó reggelt, Szerelmem!

Mintha tőrt döftél volna a szívembe. Elárultál és megcsaltál. Minden figyelmemet neked szenteltem az utóbbi időben, te pedig ezt hálátlanul eldobtad. Ha tudtad volna, hány éjszakát forgolódtam álmatlanul azért, mert rád gondoltam, és ha tudtad volna, hogy bárki is a szerelmed, én sokkal jobban tudtalak volna szeretni, nem kezelted volna ennyire könnyelműen a köztünk kialakult kapcsolatot. Mindent megtettem azért, hogy ez működjön köztünk, de ez téged nem érdekelt. Másfél órával korábban keltem minden reggel azért, hogy elérjem a korábbi vonatot, hogy együtt lehessünk. Hazafelé pedig több vonatot is elengedtem, csak hogy újra láthassuk egymást. Megfigyeltem, melyik könyvet olvasod, és én is azt olvastam. Láttam, hogy gyufát használsz, ezért én is gyufát használtam. Tökéletes voltam neked, de ezt te semmibe vetted. Dühös voltam rád.

Különös kapcsolatunk legkülönösebb pontja akkor jött el, amikor ezután az eset után néhány héttel örökre eltűntél. Amilyen gyorsan felbukkantál, olyan gyorsan el is mentél. Én pedig újra egyedül ültem reggel a vonaton, újra egyedül ittam a hideg kávét és egyedül tekertem meg a második cigarettát. Semmi nem maradt, ami rád emlékeztetett volna, csupán a biztos tudat, hogy én mindent megtettem értünk, de neked ez sem volt elég. Átvertél, és csak ürességet hagytál bennem. Ha te ennyi küzdelem árán sem engem választottál, engem már soha senki nem fog választani.

Nyitókép: Shutterstock