Búcsúzom a romoktól, amik utánad maradtak...

Keresem a púposra pakolt hamutartót, amit dohogva vittem ki, mert te csak feküdtél, és a telefonodat nyomkodtad. Eszedbe sem jutott kiüríteni, nem értél rá. Szinte még hallom reggelente a köhögésed, és mintha magam előtt látnám, ahogy ott lóg a szádban a bláz - pedig még csak épphogy bevitten a kávédat az ágyba.

Az álommorzsákat is látom a szemed sarkában, ahogy fél szemmel pillantasz rám, míg kezedbe nyomom a feketét, tejjel, cukorral. De nem hajlik már a derekam, hogy összeszedjem a szétdobált zoknikat. És már csak a csend szivárog a fürdőből, ahonnan a víz zubogása hallatszott. Meg a fogkrémhabos köpés hangja, és már nem pakolom be a mosógépbe a munkahelyszagú ruhádat.

Már nem eszünk lángost együtt a vásárban - te tejföllel és sajttal, én csak sóval. És a körülöttünk hömpölygő tömeget sem bámuljuk. Csend van a szobában is - már nem zajong a család, nem hasít a fülembe a levegőbe röppenő gyermek nevetése, sikoltása. "Papa neeee!" - szóltunk rád, de ti ketten csak játszottatok, és égig ért a mosolyotok.

Már nem simul a kezem a tenyeredbe többet, amikor sétálni indulok. Csak a táskám szíját
markolják az ujjaim, mikor útra kelek: én és a magányom. Már nem emellek piedesztálra, hogy te vagy a társam, akivel megöregszem. Mert már tudom, mindezt csak én képzeltem bele kettőnkbe, élénk fantáziával. Már nem fogom látni a pillantásod béküléskor.

Mert nekünk elég volt csak egymás szemébe nézni, és szó nélkül békültünk. Volt, hogy egy perc, volt, hogy egy óra, vagy épp egy nap után. De mindig. Már nem jelenik meg a neved a telefonom kijelzőjén - azt hiszem, már jobb is ez így. És mennyi mondatot kezdek így: "Már nem fogunk..." Az egyetlen közös, ami belőlünk maradt, hogy "már nem fogunk".

Egyetlen dolgot azonban nem szívesen tettél, míg jelen voltál. Nem szívesen javítottál meg dolgokat. A mi szívbajunkat sem akartad már javítani, pedig felvonultattam egy egész szerszámos készletet, amikor azt mondtad, hogy élni akarsz. Csak már nem a családért. Csak önmagadért. Aztán idővel egy másik nőért.

Szóval, szerelni nem szerettél. Pedig ami elromlott, azt csak szét kellett volna szedni, látni benne, ami még értékes, és munkával kicserélni azt, ami nem működött. De te dühös voltál, indulatos, mert mi az, hogy nem működik... És ezért meggyűlölted, nem szeretted többé a hibás "készüléket". Igen, az új készülék kiválóan működik. Most még. De egyszer az is elromolhat. Hiszen semmi nem tökéletes, semmi nem működik hibátlanul - se gép, se ember.

Te sem.

Te pedig majd másnak szeled a tésztát, majd másnak hamuzol, majd másnak főzöl, majd más önti ki a hamutartót, és másnak köhögsz reggelente. És egyszer lehet, hogy téged raknak ki, mondván: elromlott - nem baj, majd veszünk másikat. És ekkor talán te is rájössz, hogy a szavaknál többet mondanak a tettek, és ebben az instant világban semmirevalóak az elhatározások és az ígéretek. De addig is, elgyászollak, mert ez a világ rendje, hogy öröm és gyász váltja egymást, hiszen olyan vagy a számomra, mintha meghaltál volna.

És talán egyszer... valaki betéved az élet nevű ócskapiacra, és leemel a polcról engem is. Addigra viszont újra működőképesnek kell lennem.

Nyitókép: Shutterstock