Ha nem fekete a profilképed, nem is gyászolsz!

Én már akkor se értettem egyet a sárdobálással. A gyász és a veszteségfeldolgozás összetett folyamat, amit mindenki máshogy él meg. Van, aki egy temetésen hangosan zokog. Más rezzenéstelen arccal áll szerelme koporsója mellett. És van olyan is, akire rátör a röhögőgörcs, és mindenről eszébe jut egy poén. És bizony mind a három reakciót a fájdalom szüli.

A gyász pokoli érzés, ami az ember legbelsőbb mivoltát kezdi el pusztítani. És ez az a részünk, ami azzá tesz minket, akik vagyunk: a lelkünk.

Ha valakinek az segít megérteni a megérthetetlent, hogy három napig ki se mozdul vagy épp ellenkezőleg! Elmegy bulizni a pesti éjszakába: Hát tegyen úgy!

Ha pedig a közösség felé fordulva akarja kiírni vagy kiposztolni magából, hát ne akadályozzuk meg benne ítélkezéssel!

A barátnőm gyász posztja óta eltelt pár év, és nagyot fordult a világ. Egyenesen a ló egyik oldaláról a másikra...

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy hiszek a közösségi feldolgozás terápiás jellegében. Akkor is, ha az épp az online felületen zajlik. De van, akinek a lelkéből egyszerűen más fakad.

Én is kaptam pár pont-pont-ponttal végződő mondatot és szemforgatást azért, mert a közösségi médiában nem volt nyoma annak, hogy megérintett a veronai buszbaleset. Lehet, hogy szelfiznem kellett volna a gyertyával, amit értük gyújtottam. Vagy "élőznöm" arról, ahogy elmondok értük egy imát.

És ez alól az se kivétel, ha egy nagyon érzékeny témáról van szó...

Most is csak azért írom le ezeket a sorokat, hogy védelmére keljek azoknak, akik most vagy bármikor máskor "a maguk módján akarnak" gyászolni. Akkor is joguk van hozzá, ha őket személyesen éri veszteség, és akkor is ha a nagyobb közösséget, amiben élnek.

Ha már a sors kegyetlen, legalább mi ne legyünk egymással azok! És ne bántsuk azokat, akik éppen egy hatalmas fájdalommal birkóznak! Akkor se, ha ha szerintünk más lenne a "helyénvaló".

Nyitókép: iStockphoto