Átlátszó szívkamra

Ez a szél az, ami elringat. Bámulom a kismacskáimat, halkan szól a Beatles, a könnyeim cseppjei egészen telítettek. Végigfolynak a nyakamon, a végtelenbe. Fázom.

Egyszerre vagyok boldog és boldogtalan. Egyszerre érzek örömöt, bánatot, ezt-azt. Mindent és semmit.

Vajon a szívembe költözött valami? Már nem félek tőle, hisz olyan ritkán jön, hogy engedem. A légzésem lassú, a tekintetem mély, a szívkamráim átlátszóak. Ezen a délutánon egészen belelátok. "Szép ez a táj, és ma még alig látszik a halál" - bekattant ez a mondat, nem tudom, mi ez.

Az életfunkcióim takarékon égnek. Hiába beszélnek hozzám, nem hallom. Én meg nem beszélek senkihez, nem hallják. Nincs mit.

A tükörben egy lányt látok, hosszú percekig nézem. Tetszik ez a lány. Bárcsak mindig velem lenne!

A mama azt mondja, bolond vagyok. Ha így van, szeressetek ezért. Ha nem akartok így szeretni, akkor fogadjatok el. Csináljatok bármit. Nekem mindegy.

Tetszik ez a súlytalanság, egészen könnyű.

Írta: Erdősi Petra vagy Rebeka, nevezzetek, ahogyan akartok.

Nyitókép: Shutterstock