Csak ringat a hintaágy, és közben teljes súlytalanságot érzek. A hátam mögül fúj az őszi szél, benne van az egész nyár, meg egy kis elmúlás.
Ez a szél az, ami elringat. Bámulom a kismacskáimat, halkan szól a Beatles, a könnyeim cseppjei egészen telítettek. Végigfolynak a nyakamon, a végtelenbe. Fázom.
Egyszerre vagyok boldog és boldogtalan. Egyszerre érzek örömöt, bánatot, ezt-azt. Mindent és semmit.
Vajon a szívembe költözött valami? Már nem félek tőle, hisz olyan ritkán jön, hogy engedem. A légzésem lassú, a tekintetem mély, a szívkamráim átlátszóak. Ezen a délutánon egészen belelátok. "Szép ez a táj, és ma még alig látszik a halál" - bekattant ez a mondat, nem tudom, mi ez.
Az életfunkcióim takarékon égnek. Hiába beszélnek hozzám, nem hallom. Én meg nem beszélek senkihez, nem hallják. Nincs mit.
A tükörben egy lányt látok, hosszú percekig nézem. Tetszik ez a lány. Bárcsak mindig velem lenne!
A mama azt mondja, bolond vagyok. Ha így van, szeressetek ezért. Ha nem akartok így szeretni, akkor fogadjatok el. Csináljatok bármit. Nekem mindegy.
Tetszik ez a súlytalanság, egészen könnyű.
Írta: Erdősi Petra vagy Rebeka, nevezzetek, ahogyan akartok.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
