Elhittem neked, hogy engem nem lehet szeretni

Pedig ez a kapcsolat is úgy indult, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Szerelmes pillantások, szenvedélyes légyottok, meghitt összebújás, fülekbe súgott ígéretek, nagy szavak. Ahogy azonban teltek-múltak az évek, felzabálták a szerelmünket a hétköznapok, kiégtek a nagy érzelmek, nem maradt más, mint a megszokás, a szürkeség és a ridegség.

Egy ideig még kétségbeesetten próbálkoztam, hátha sikerül valamit megmentenem a kapcsolatunkból. Meleg vacsorával vártalak, de te inkább hideget ettél. Felvettem a legszebb ruhámat, de azt sosem vetted észre, bezzeg, ha valami nem állt tökéletesen rajtam, azt rögtön szóvá tetted. Sokat kritizáltál, felnagyítottad a hibáimat, azt sose jegyezted meg, ha valamit véletlenül jól csináltam. Bár én még kívántalak, este korán elaludtál vagy ha néztünk egy sorozatot a tévében, elhúzódtál tőlem, csak hogy ne kelljen hozzám érned. Kezdtem kétségbe esni és megkérdőjelezni önmagamat, a nőiességemet. Nem értettem, mi lett belőlünk, hogy jutottunk el idáig.

Egy idő után nem bírtam tovább a megaláztatást, azt, hogy semmibe veszel és szakítottam veled. Nem tudtam még akkor, hogy a java még csak most következik. Bár már rég nem szerettél, az egódat nagyon bántotta, hogy elhagytalak és mindent elkövettél annak érdekében, hogy bosszút állj rajtam. Földbe döngöltél a szavaiddal és párszor még belém is rúgtál, hogy biztosra menj.

Azt mondtad, minden hazugság volt és sosem szerettél igazán, bár igazából nincs is rajtam mit szeretni: nem tudok rendesen főzni, nem lehet velem borozni, nem lehet velem hajózni (nem mintha annyit hajóztunk volna), túl komoly vagyok, túl sok mindenen aggódok. A legfájóbb mégis az volt, amikor azt vágtad a fejemhez, hogy nem tartasz igazi nőnek. Sosem tetszettem neked igazán, a végén már egyáltalán nem kívántál, bezzeg a barátnőm, az Éva, na ővele szívesen ágyba bújtál volna bármikor. Azt is mondtad, hogy a szakításunk után több nővel is lefeküdtél és mindegyikkel jobb volt, mint velem. Én voltam a legcsúnyább, a legbénább, a legsemmirekellőbb a szemedben.

Én pedig mindent elhittem neked. Földbe döngölted az amúgy is alacsony önbizalmamat, az önértékelésemet. Gyűlöltem belenézni a tükörbe, mert csúnyának láttam magamat, bő ruhákkal próbáltam eltakarni a tökéletlen testemet. Nem mintha számított volna, hogy nézek ki, ugyanis hónapokig egy férfira se néztem rá, minek, azt gondoltam, engem úgysem lehet szeretni. Azt éreztem, soha többé nem lesz pasim, soha nem leszek már boldog.

Megutáltam magam azért, hogy ennyire nem tudtál szeretni. Önmagamban kerestem folyamatosan a hibát, éjjel-nappal azok a mondatok futottak a fejemben, melyeket a fejemhez vágtál. Minden szavad méreg volt, melyek folyamatosan keringtek a testemben és melyekre még a mai napig emlékszem.

Talán egy évbe is került, amíg összeszedtem magam. Terápiára kezdtem járni és már nem utáltam magam úgy, mint a szakításunk után. Bár nyilván nem vagyok tökéletes, nem szolgáltam rá erre a nagy gyűlöletre, ami belőled áradt. Lassan kezdtem újra szépnek látni magamat és elfogadni, hogy az, hogy te nem tudtál szeretni, az nem azt jelenti, hogy nem vagyok szerethető...

Kezdőkép: Shutterstock