Anya! Ne engem hibáztass, amiért elrontottad az életed!

Valahogy így alakult. Nem volt túl sok kapcsolatom, ráadásul egyik pasi sem akart feleségül venni. Bár az is igaz, hogy ez a holtodiglan-holtomiglan történet soha nem hozott lázba. Láttam anyám rettenetes házasságát apámmal, és ez eléggé meghatározta az én viszonyomat is az egész kérdéshez. Aztán apa pár éve meghalt, én pedig akkor jöttem rá, hogy anya tulajdonképpen már évek óta erre várt.

Megkérdeztem, hogy miért nem vált el, ha ennyire rossz volt így az élet, de erre csak azt válaszolta: "Ne feledd, tartozol nekem!" Lehet, hogy ezért is maradtam otthon - de lehet, hogy csak nem volt kellő bátorságom elindulni egyedül egy teljesen új életbe. Nem tudom. Szerettem volna hinni, hogy jól megvagyunk anyámmal, hogy tényleg hozzá tudok tenni valamit az életéhez. Az életéhez, amit miattam rontott el. Nem tudom, hogy ez felelősségtudat vagy lelkiismeret -furdalás, mindenesetre nem tudok elképzelni olyan jövőt, amiben ő nincs benne.

Egyszer egy régi ismerősünk, amikor sok év után újra találkoztunk, az mondta: "Jé, pont olyan vagy, mint az anyukád!" Megpróbáltam elkapni anyám tekintetében legalább egy csöpp büszkeséget vagy melegséget, hogy azt érezhessem: úgy éli meg, hogy ha nehéz is volt, de megérte. Ám csak a felemelt tenyerét láttam, és a visszautasítást: "Ugyan már, mikor voltam én ilyen, mint ez a lány?! Nézz már rá!"

Oké, akkor a temetés után elfogadtam, hogy a boldogtalansága miatt van így - és valljuk be, az apám, aki elitta az agyát, tényleg nem volt egy főnyeremény. Ám én mégiscsak itt vagyok... és egészen rendes vagyok. Sőt, talán még sikeres is abban, amit csinálok. Az is egészen biztos, hogy szeretem őt. Így azért nehezebb elfogadni, hogy bűnbak vagyok egy elrontott életért, hogy "életadósságom" van, amit nem is én csináltam.

Úgy nőttem fel, hogy mindig csak résnyire volt nyitva az ajtó a szívéhez. A gondoskodásnak az a része, ami a ruhát, ennivalót, játékot, tanuláshoz szükséges dolgokat jelentette, még kijutott rajta, de annál több szinte soha. Emlékszem, mennyire vérzett a szívem, amikor azt láttam, hogy más anyukák fonogatják a kislányaik a haját . Vagy azt mondják neki, hogy "tündérborsó" - vagy, hogy "Te vagy a legszebb a világon". Jaj, azóta is arra vágyom, hogy valakinek én legyek a legszebb a világon! Milyen gyönyörűséges is lehet így felnőni!

Azt is tudom, hogy valahogy fogságba estem, és miközben az élet más területein elég határozott vagyok, az ő világából valahogy nem tudok kiszabadulni. Nem természetes, hogy még mindig csak az ő szeretetéért, figyelméért, elismeréséért ácsingózom, de mégis így van. Bár az csak nem bűn, hogy ennyire vágyom rá, hogy szeressen? Kész lennék érte bármire...

No, de nem engedem bele magam a bánatba, inkább készülök az estére. Ma kettesben ünneplünk, tortám mindig szokott lenni, holnap pedig a barátaimmal leszek. Ha jól belegondolok, az új frizurát is miatta találtam ki. Épp hallottam, amikor nagyon megdicsérte egy fiatal kolléganője haját, és mivel szerintem az nekem is jól állna, most biztosra megyek.

Boldogan jöttem ki a fodrásztól. Nagyon jól sikerült a frizurám, szerintem nekem még jobban is áll, mint annak a csajnak. Alig vártam, hogy ajtót nyisson. Megpördültem és becsuktam a szemem, vártam a jó szót, mint egy kisgyerek a karácsonyi angyalkát. Az örömöt a tekintetében, hogy szépnek látja a lányát, és ez elégedettséggel tölti el. Ám amikor kinyitottam a szemem, csak a megkövült arcával néztem szembe, és élessé vált hangját hallottam: "Mit tettél magaddal? Ilyen hajat csak az utolsó kurvák csináltatnak maguknak."

Harmincéves vagyok. Ma van a születésnapom. Lehet, hogy el kellene fogadnom, hogy engem nem szeret az anyám? Mi van, ha soha nem fog szeretni senki sem?

Móni történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock