Csak azt szeretném, hogy tudd, minden nap, minden órájában szeretlek

- Elmondok neked néhány titkot - Leül az ágy mellé, kezébe fogja az asszony szép, hófehér kezét, megszorítja és mesélni kezd. - Nem tudtam aludni az éjjel. Csak ültem a fotelben és gondolkodtam. Rajtad. Rólad. Alig vártam, hogy reggel legyen és elmondhassam. Tudom, hogy én nem bánok olyan jól a szavakkal, mint te, úgyhogy ne várj irodalmi szófordulatokat vagy ilyesmi. Csak úgy mesélek, jó?

Emlékszel, amikor megismerkedtünk? Sportcipő volt rajtad, egy rózsaszín rövidnadrág, fehér póló. A hajad lófarokban, egy rózsaszín gumival fogtad össze. Az arcod kipirult, ahogy a kutyával futkároztál. Percekig tébláboltam, mire meg mertelek szólítani.Hazafelé meg végigfütyültem az utat. Valami butuska slágert. Nem is tudom már, mi volt az. Csak úgy örömömben fütyörésztem, mert elfogadtad a vacsora meghívásom.

Ennyi év után bevallom neked, hogy bár elképesztően szép voltál másnap - loknis haj, térdig erő ruha, magas sarkú cipő -, de nekem előző nap még szebb voltál. A magad természetes bájában. Aztán minden áldott hétköznap. Reggel, ébredés után, kissé kócosan, álomittas tekintettel, egy érintés, egy mosoly.Csodaszép vagy reggelente! Mondtam már? Aztán amikor a kicsit szoptattad éjszaka, szemed alatt sötét karikák terjeszkedtek - hányszor néztelek ámulva! A mosolyod beragyogta az egész szobát! Szeretem a mosolyod. Nekem a legszebb dolog a világon.

Sokszor nézlek álmodban. Mikor nyugodt, csendes az arcod, bőröd finoman simul a járomcsontodra, ajkad kissé elnyílik, és csak néha rebben a szempillád. Olyankor álmodsz tán. Szeretem vigyázni az álmod. Évek alatt sem tudtam megszokottnak tekinteni, hogy ott fekszel, minden éjjel, hogy a hétköznapok összes perce a miénk.

Nekem minden nap maga a csoda vagy. Tudod ezt? Látod, csak nézem a tökéletes arcod és máris elkalandoztam, pedig feltett szándékom, sorban végigmondani, ami éjszaka eszembe jutott. Sosem mondtam el ezeket neked. Nem is tudom, miért? Talán úgy éreztem giccsesnek hatna. Most sem tudom pontosan, hogyan öntsem szavakba. Pedig most még gondolkodtam is rajta.

Azt hiszem, sokszor természetesnek veszünk dolgokat. Pedig nem azok. Sosem azok. Minden nap egy-egy ajándék. Egy új lehetőség. Tudom, néha vitáztunk. Volt, hogy megbántottalak. Nem volt szándékos. Ostoba férfiúi hiúság. Kár érte. Visszacsinálni nem tudom. Csak azt szeretném, hogy tudd, minden nap, minden órájában szeretlek. Ugyanúgy. Mély, mindent átitató szerelemmel. Szeretném valahogy mindig a tudtodra adni.

Megint elkalandoztam. Hadd meséljek tovább. Mikor hazajöttél, ujjongva mesélted, hogy előléptetnek. Szörnyen dühös lettem. Azt gondoltam, még kevesebb időd lesz rám, ránk. Féltékeny voltam. Restellem. Igazán! Mert közben nagyon büszke voltam rád! El kellett volna ezt akkor mondanom. Ehelyett sértődötten dúltam-fúltam. Gyerekes voltam, tudom. Remélem, megbocsátod nekem. Hihetetlen vagy, hiszen te mégis, kiálltál magadért és bebizonyítottad, hogy a velünk töltött idő nem sérül ettől. Olyan lassan értettem meg. Annyira sajnálom.

Tudom, milyen fontos számodra a munkád. Nagyon tisztellek ezért! Higgadtan, magabiztosan mész az utadon és közben magaddal viszel. Csaponganak a gondolataim. Sok minden kavarog bennem, de a végére jutok, ígérem.

Milyen szép vagy most is! Maradjunk így, egy-két percet. Csendben. Hadd gyönyörködjek benned. Eszembe jutott megint valami – elmosolyodik, közben felesége szép, hosszú ujjú, fehér kezét simogatja, már-már áhítattal. Aztán újra megszólal - Nem tudom, rájöttél-e akkor, de... Szóval az esküvőnk napján, amikor megláttalak belépni a házasságkötő terembe, könnyeztem. Igyekeztem minden áron eltitkolni, azért fordítottam el kissé a fejem. Olyan szép voltál és én olyan őrülten boldog, hogy mindjárt a feleségem leszel. Sírhatnékom támadt. Ma már hagynám, hogy meglásd. Olyan sok mindent szeretnék másként csinálni! Remélem, adsz nekem lehetőséget, hogy megmutassam. Elhallgat. Finom puha csendben ülnek kicsit. Gyöngyházszínű körmeit nézegeti, ahogy megcsillant rajta a napfény. Megköszörüli a torkát.

- Folytatom. Rájöttem, rengeteg dologért hálás vagyok neked. Szóval éjjel eldöntöttem, írok egy hálalistát. Minden nap. És megosztom veled. Most éjjel ezeket írtam fel: Hálás vagyok a mosolyodért, amivel megajándékozol, nap, mint nap. Hálás vagyok, mert csodálatos anya vagy. Sőt, nagyszerű anya! Hogy így szereted a gyermekeinket és minden erőddel arra törekszel, hogy boldog felnőttek legyenek. Hálás vagyok a rengeteg támogatásért, amit tőled kaptam és kapok. Az ölelésekért, a sok boldog percért, amit velem töltesz. Hálás vagyok a gondoskodásodért, a tiszta ruháért, a finom ételekért, amiket főzöl nekünk. Hálás vagyok, hogy mindig meghallgatsz.

Odahajol, megcsókolja puha fehér kezét. Nyílik az ajtó. Felnéz. A reggeles ápolónő lép be. Ő pedig felteszi azt a kérdést, amit az elmúlt ötvenkét napon mindig:

- Fel fog ébredni?

- Nem tudom - néz rá az ápolónő komolyan. Aztán mosoly jelenik meg a szeme szegletében és újra megszólal – De hallja önt. Legyen bizakodó, a szerelem csodákra képes. De ő csak szomorúan nézi a mozdulatlan alakot, a fehér párnába süppedt sápadt arcot. Aztán látja, megrebben a szempillája és benne, mint minden pillanatban felcsillan a remény.

Bucsi Mariann szerzői oldala

Nyitókép: Shutterstock